Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Mintha hegedűhúrokra csapott volna egy fáradt kéz. Megtapogatom a fülemet. A léptek kopogásába ismét belependülnek a húrok. Nem zeng végig a dallam, már az első sor közepén megszakad ... Egy fekete ruhás alak bukkan fel az úton. A város felől jön. A kezében hegedű. Időnként füléhez emeli a hangszert, és vékony ujjaival a húrokba túr. Aladár, motyogom magam elé. A prímás. A környék leghíresebb muzsikusa. Görnyedt öregember. Arca ijesztően sovány. Ajkának vonala feltűnően kerek. Ismerem a fogait, felül nyolc arany, alul három ezüst. Ha muzsikál, szüntelenül mosolyog. Szeme mély gödörbe esett, bal fülére megsüketült. Neve valaha a nagy vigasságok rangját jelentette. Azt hiszi, senki se látja, esetlenül füléhez emelgeti a hegedűjét, bizonyságot akar, hallja-e még a hangokat. A templom előtt megáll. Hosszan nézi a torony nagy, fehér homlokát. Észreveszi a kereszt alatt térdeplőket, tétován tesz feléjük néhány lépést, majd fejét a hangszerhez tartja, és belemar a húrokba. A dallamot nem lehet felismerni. Megtorpan, s az eget nézve körbefordul. Megretten, mikor meglát. Reszketősen biccent a fejével. Odajön hozzám. — Szabad? — emeli álla alá a hegedűt. Fojtó keserűség szorítja a torkomat. Rebegő pillák alól színtelen szempár tapad rám. A valamikori mosoly ijesztő vigyorrá merevedett. — Melyiket? — kérdi. Képtelen vagyok szólni. A prímás múmiaarca eleven kísértet. — Még tudok — mondja esdeklőn. — Hol járt? — kérdem sokára. Előrehajolva áll előttem. Hangszerét lassan a hóna alá csúsztatja. — Szerenádozok — kocogja fogai közül, és mosolyogni próbál. — Kinek? Oldalra fordítja fejét, hogy jobban hallja, amit mondok. — Aki akarja ... május van. Kopott hangjában érzem a dicsekvés soványka morzsáját. 112