Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

Kifulladnak és elmaradnak, elalélnak és összeroskadnak batyuikkal a hátukon, de valami foghatatlan maradék erővel mindig újból feltápászkodnak, és kezdik elölről oly konok elszántsággal, amit sohase látott egy harcosa arcán. — Milyen szívósak ... — szólt Rozamundához. — Nézd, csak asszonyok tudnak így ragaszkodni és tapadni ez elnyűtt holmihoz. Míg ő bosszankodva mosolygott rajtuk, Rozamunda komor maradt. Asszonyi dolog ez, férfiak nem is érthetik. Egy üres méhkaptár vagy egy csorba edény, amit itt kínlódva cipelnek, jelképe talán az elhagyott otthonnak. Emlékek tapadnak hozzá, az első csókok íze, a nászágy, az első vajúdás, gyermekük tipegő lépte, egy simogatás — semmi és mégis az egész mindenség. Milyen erősen együtt élnek ezek a sereg után vonuló asszonyok a múltjukkal! Mennek az új élet elébe, s viszik magukkal a múlt minden örömét és bánatát, a boldog pillanatokat és a gyászt is, amivel minden örömért fizetni kell. Valahol száz és száz mérföldnyire a régi otthontól fel fog épülni az új otthon, de annak a tűzhelye is a régire emlékezteti majd őket. Csak őbenne nem szabad élnie a múltnak. Egész akaratát megfeszítette, hogy gyökerestül kitépje magából, és ne hagyja, hogy az emlékezés szívós indái rátapadjanak lelkére és befonják. Soha többé nem nézhet vissza, mert ha megtenné, a múlt összeroppantaná. Csak a mának élhet, ennek a felszabadult rohanásnak a tavaszban, és Alboin szerelmének. Nézte az oldalán lovagló férfit, és a szíve boldogan vert. Érezte, hogy most újból az övé, oly szenvedélyesen erős és édes odaadással az övé, mint az első hónapokban. Egymáshoz alig szóltak, alig beszéltek, csak a tekintetük találkozott néha szerelmes simogatással. Ahogy Alboin a parancsait osztogatta, áradt belőle az életkedv, a tetterő, és hangja szívig bizseregtette Rozamundát. Csodálatos volt újjáéledő szerelmük, ez a szép, szerelmes tavasz, és a vonulás az új izgalmakat és titkokat rejtő új otthon felé. ,435