Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

marasztalja, teával kínálja, az már nem volt az ínyemre. A cukrot, a rumot és a citromot — talán a teát is — ő hozta, és más apró ajándékokkal is kedveskedett anyámnak. Elém is rakott olykor valami nyalánkságot, egy zacskó cukorkát, töltött csokoládét, déligyümölcsöt. Anyám egyszer mosolyogva megintette: — Nem gyerek már az én fiam, Kubi úr. — Márpedig tőlem dohányt nem kap. Füstölni még ráér. Bizonyára édesanyám árulta el neki, hogy születésnapom lesz, mert aznap este egy ezüstórával ajándékozott meg. Nem akartam elfogadni. — Ha élne az édesapád, ő ajándékozna meg órával — mondta Kubi úr. — Engedd meg, hogy én tegyem helyette. Nekem szerzel örömet vele. Annyira csábító volt az óra, nem tudtam ellenállni. De már másnap haragudtam magamra, hogy olyan könnyen levett a lábamról. Anyámnak is látnia kell, hogy más világ az övé, más a miénk. Szóvá kellett tennem előtte, nem szorulunk holmi kegyelemkenyérre, vessen véget ennek a tolakodó barátságnak. — Nem értelek, Jankó. Mi rossz van benne, hogy idejár? — pillantott rám megütközve. — Ne udvarolgasson magának. És ne kínálja többé teával — fakadtam ki türelmetlenül. Elfordult tőlem, és hirtelen sírva fakadt. Egész testét úgy rázta a zokogás, hogy elrémültem. Odaléptem hozzá, és csitítgatni próbáltam: — Ne sírjon! Nem akartam megbántani. Felemelte fejét, és könnyek közt mondta: — Gonosz vagy és lelketlen ... Mi bajod vele? — Nem a mi fajtánk: zsidó! — A zsidó is ember, Isten teremtménye. — Isten teremtménye a patkány is. Ha útjába kerül, eltapossa. Minél nagyobb harag fogott el, annál csendesebb és szomorúbb lett. — Mit tudsz te az életről, gyerek! 56