Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

a közelébe ért, csodálata ijedelembe fordult. Sohase látta ilyen elnyűttnek és gondozatlannak. Az arca, a homloka csupa fekete ránc, a bőre hervadt és püffedt a sok italozástól s rossz éjszakáktól. Eltűnt, elveszett róla a régi hamvasság, és heves makacsság és vadság ütközött ki rajta. A teste mintha elnehezedett és megnyúlt volna, fekete és félelmetes volt, mint egy vadbölényé. Sápadozva nézte, amint lepattan lováról, könnyedén, mint amikor először látta, és csak a karjában, ahogy magára ölelve vitte az út egy darabján, ébredt fel benne a viszontlátás öröme, s a gyöngeségtől, fáradtságtól sírva fakadt. — Gyenge bogaram, te ... elhagytalak ... — súgta a férfi, és lecsókolta könnyeit. — Soha többé el ne hagyj! — sírt fel Rozamunda. — Soha többé, drágám! — Ígéred? — Megesküszöm. Mikor Rozamunda újból nyeregben ült, már boldogan nevetett, és Alboin, mintha az ölelés leoldotta volna arcáról a gond és fertelem jeleit, sugárzó és ifjú lett megint, a délceg harcosok közt a legdélcegebb. Az egész tábor talpon volt, és hatalmas ünneplő zsivajgással fogadta őket. Rozamunda úgy érezte, mintha rég látott otthonába térne, amikor Alboin sátrába lépett. Előrement, és nem vette észre, hogy a férfi kedveszegetten, elborultan követi. 6 Rozamunda a hajnal beszüremlő fényében felébredt. Felkönyökölt a heverőn, s a hajnalodásban elnézte a karddal alvó férfit. Gyenge izzadság lepte el homlokát, puhagyolccsal megtörülte; az érintésre Alboin megmozdult, és elmosolyodott álmában. ,453