Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

kójára, és megkenette illatos olajjal. Aztán friss ujjast hú­zott magára, és lábát tiszta fehér pólyákkal kötötte át. Nyalkán és délcegen megállt Peredeo előtt. Sudár és fiatal volt, s a szája, ahogy élveteg nevetésre nyílt, nedvesen fény­lett. Áz ágyasházba ment, hogy Rozamundát köszöntse. Most látta csak, milyen sápadt és megnyúlt az asszony; tág sze­mében a szenvedés árnyéka borong. Szégyent érzett. Meg­kereste Rozamunda kezét, és felvonta becézve az arcához. Az asszonyt lassan átjárta az öröm melege, olyan várat­lan ajándék volt ez a reggeli köszöntő. Alboin szemét ku­tatta, amely most tiszta volt, mint egy gyermeké; olyan magabízó, erélytől sugárzó. — Félek, Alboin ... — suttogta. — Mitől, bogaram? ... Amennyi tudós asszonyt akarsz, mind idecsődítem. Maxentiusz is vigyáz rád. — Ö, nem az én nehéz órámra gondoltam. .. Téged fe­nyeget veszély! — Engem? — Kicsi néppel akarsz nekimenni egy egész világnak?! Alboin elkomorult. Leverte, hogy Rozamunda ilyen kishi­tű; kevésnek tartja erejét, gyengének a népét. Elfelejti, hogy egyszer már megállta a nagy erőpróbát. Egy hatalmas népet leigázott ezzel a törpének vélt erejével! Rozamunda, mintha megsejtette volna elkedvetlenedése okát, magyarázóan hozzáfűzte: — Bajan segítsége kellett, hogy Gepidiát legyőzd! — Miért emlegeted hazádat? Én nem akartalak emlékez­tetni, és te magad téped föl a sebet! — Tudom, jó vagy hozzám ... Ha nem érezném, akkor meghalnék. Vagy a gyűlöletem elpusztítana. Alboin nevetett. Eszébe villant a fekete sámán, aki itt a palotában rajzolta bűvköreit, és lángból, vérből jósolta jö­vendőjét. Emlékezett éberen villogó szemére, ahogy a te­nyerét figyelte . .. Szeretni és gyűlölni fogja az asszony, aki vérében él! ... Az ölelése mézét és mérgét jósolta meg ne­ki. Először hallja Rozamundától a gyűlölet szavát. — Megölnél? ,406

Next

/
Oldalképek
Tartalom