Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

Amint leültek, Bajan hunyorgatva nézte Alboint. — Jó utatok volt? — Kellemes. Idén szép az ősz. Gazdag szüretünk volt. — Az jó... Magot is bőven arattál. Kapóra jön, hogy telt csűrökkel várod a tavaszt. Alboin füle kiveresedett. Miért emlegeti Bajan a tavaszt? Furcsa kis vigyor van a szája szegletében, és szeméből hamis kis fények sütnek. Forró lett a feje a gondolatra, hogy Bajan megtévesztette a kedvével, és megint kemény harca lesz vele. — Szűk lett neked Pannónia, hallom, testvér — szólt ekkor váratlanul a kán. Alboin elhűlve meredt rá. — Ördögöd van!... Honnan tudod? Követem fecsegett? Bajan legyintett. — Ne bántsd az emberedet. Tüzes fogó nem tépne ki belőle fölös szót. — Akkor hát? — Az ilyen gondolat madárszárnyon repül. De nálam megpihen. Megnyesem a szárnyát, nem engedem tovább! ... Narzesz bizonyára nem udvarlásra küldte hozzád kedves emberét, Dagiszteuszt... Ládd, ma én mondom neked, ne húzzuk soká ezt a szép időt. Testvéred vagyok, szerződtünk már vérrel. Beszélj hát, mire kellek? Lovast akarsz? Fegyvert, segédhadat, szekereket? A kán odatartotta tenyerét Alboin elé. Kacsintott közben, és úgy nézett Alboinra kedveskedve, mint a szerelmesére. — Parolázok előre! ... Lássad, jó szívvel akarlak megsegíteni. Alboinban düh és öröm villant egyszerre. Csodálkozott Bajan túlságos hajlandóságán, és veszélyt, váratlan csapdát neszelt. Lassan nyúlt a felkínált tenyér után, és megszorította. — Derék dolog, Bajan, hogy így beszélsz. De én nem jöttem segélyt kérni... Hogy tudjad: adni akarok! Nagy ajándékot kínálok! Csupa szem lett a kán arca, csupa figyelem minden izma. Ügy leste Alboin minden mozdulását, mint vadászaton az ,400