Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

— A csodálkozásból elég volt, Dagiszteusz. A csavaros beszédedből is. Engedd hallanom az exarcha bosszúvágyának okát. Dagiszteusz elemében volt. Arca fénylett, a bőre kisimult, ráncai eltűntek, megszépült izgalmában. — Jól gondolod, felséges úr, hogy irigyei vannak a kegyelmes exarchának... Árulkodni járnak Bizáncba. A kutyák, azt hiszik, hogy üdvösebb szolgálni a gótokat, mint az én parancsolómat... A császárt befonták a hízelgők. Rávették, hogy színe elé idézze. — Narzesz elment Bizáncba? — Dehogyis ment! — ingatta Dagiszteusz hevesen a fejét. — Az ő dolga, hogyan bánik a latinokkal, üzente a császárnak. Én vittem a levelet Bizáncba. Szörnyen tetszett, hogy a herélt ilyen önérzetes. Mégis talpig ember, ha szembe mer szállni a nagy birodalom urával. Alboin is jóízűen nevetett. — Hallod-e, Dagiszteusz, én lecsapattam volna a fejedet, ha nekem mersz hozni ilyen pergament. Dagiszteusz a csuklóját mutatta. Csúnya vörös heg volt rajta. — Csak egy kis láncocskát kaptam. Ember kellett hozzá, aki megemelje ... Itt a nyoma, nézd... De a bitótól idejében megszabadultam. Volt egy felesleges erszény aranyam, az megnyitotta a bilincseket. Láttam még Longinuszt is, akit a császár Itáliába küldött Narzesz helyébe. Egész Bizánc pokolian mulatott Zsófia császárnő gonosz nyelvén ... Azt merte mondani, a herélt öltsön asszonyruhát, és menjen gyapjút fonni a lányok szobájába. — Hahaha! — kacagtak a longobárdok. Majd eldűltek nevettükben. Emlékezet óta nem nevettek így. — Hahaha, guzsalyt hajtson a herélt?! Asszonyruhában, hahaha! — nevetett az asztal és az egész palota, a pohárnokok, a tálakat hordó szolgák és kint a szabadban a pecsenyét sütő szakácsok, a csontra és maradékra váró rabok. A fáklyák alatt táncra perdültek a lányok, és sivalkodva kergetőztek. — Hát majd fon az én uram olyan fonalat, hogy beléfojt,392