Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

patott férfiak kevély gőgje. E pillanat elfeledtette vele az avar kánnal kötött meggondolatlan alkujának, a vérpecsétes szerződésnek minden fonákságát, és ahogy széttekintett emberei között, a pillantása, arca sugárzása és mosolygása szavaknál beszédesebben mondta, hogy íme, a Gepidiában elmulasztott zsákmány helyett tízszerte gazdagabb prédát szerezhet népének. Ahogy nemeseinek várakozó tekintetét magán érezte, egyszerre eltelt biztonsággal, de Helmekisz fejvetése jókor észre térítette: a helyzet óvatos puhatolódzást követelt; a felkínált lehetőséggel okosan kell élnie, nem szabad, hogy személyes érdekektől és vágyaktól elvakítva nyomban odakínálja jobbját Narzesz követének. Szemrebbenéssel sem árulta el mohóságát, uralkodott ösztönén, mely parancsolóan sürgette, hogy kedveskedve, nagy örömmel csapjon bele Dagiszteusz tenyerébe. — Sok irigye van az exarchának — vetette közbe közönyös hangon. — Mondd úgy, felséges uram: sok a besúgó és az áruló — felelte bizonytalanul Dagiszteusz. Alboin nagyot ütött az asztalra. — Hagyd a köntörfalazást, Dagiszteusz, és beszélj nyíltan! ... A herélt kutyaszorítóban van. Segély kéne, ugye? Az én fiatal erőm, erős hadaim? Erre felelj!... Hogy én teremtsek rendet? A fiatalok, mintha csak jeladásra vártak volna, felugrottak, és pallosukkal csapkodtak. — Úgy van!... Az ellenségről beszélj, Dagiszteusz! — Csend! — parancsolta Alboin. A longobárdok leültek, hallgattak egy ideig, és nagyokat ittak. A szolgák új tálakat hoztak, csípős levest mertek a tányérokba. — Látod, nem vihetem vásárra az embereim bőrét — mondta Alboin. — Tudnom kell Narzesz szándékát! Vaktában nem alkuszunk. Dagiszteusz mámoros tekintettel körülbámult. Nézte a verejtékező, vörös arcú embereket, öles testüket, és elfogta az iszonyodás. Ádáz fenevadak! Barbárok! Kegyetlenebbek és falánkabbak Totila nagy bendőjű, telhetetlen gótjainál. ,390