Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

Bajan ravasz vigyorgással nézte. A szeme mintha ingerkedve kérdezné: ízlett-e a leszakított tűzpiros virág? Alboinban újból felforrt a harag. Ez férfidolog, az ő legbensőbb ügye, ami az égvilágon nem tartozik senki másra! Ingerültsége oly óriásira dagadt benne, hogy azt hitte, szétveti á mellét, egész testét. A kán, mintha észrevette volna, hogy mosolygása vérig sérti Alboint, békítően vetette oda: — Hidd el, testvér, a csengő arany, a csillogó gyémánt minden asszonyölnél kellemesebb. Sohase markolhatsz eleget belőle. Alboin dühe éppoly hirtelen ellángolt, ahogy megszállta. Lélektelenül nézte tovább a harácsolást. Furcsa, de ebben a percben nem gyötörte már a kincs éhsége sem. Kihalt benne a mohóság, amely úgy eluralkodott Bajanon. Elveszett minden jó érzés, amely a harc után oly hevesen megdobogtatta szívét, és a kedve fanyar lett, mintha vereség érte volna. Ilyen hát a győzelme! Szárnyaló öröm helyett a kielégítetlenség érzése lepte meg, tompa üresség, amely még a dühnél is rosszabb. Mindent elért, amit kínlódó vérrel akart. Soha teljesebb nem lehetett a bosszúja, mint ebben az órában. Megölte Kunimundot, legyőzte Gepidiát, és beletiport a leányba. Mindezt csak egy kevély, arcpirító üzenetért. A vére a fejébe tódult, ahogy erre az üzenetre gondolt, és hirtelen ködös lett előtte az egész világ. Mintha tompa kések járták volna át, úgy kezdte kínozni a gondolat, hogy még ocsmányabbul akarta meggyalázni a leányt, odadobni minden mohó férfivágynak, és förtelembe fullasztani gőgjét. Futott vissza az ágyasházba. Jaj, ezer halállal hal, rettentő kínos halállal, aki utána érinteni merné! Alig lebbentette meg a függönyt, felengedett a feszültség verejtékes testében, és bizsergető meleg, ajándékos jó érzés járta át. Nem jött későn! Rozamunda a heverőn gubbasztott, s a szeme ijesztő tágan ráfordult. A tőr a lába előtt hevert. ,360