Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

a Maros felé. Ordítva és hörögve védekeznek. De már bomlik a had, vezér nélkül vannak, egérutat keresnek. A vízbe, a láp sarába fullad, aki menekül. Egy jaj, egy vér a róna. Hörgő sebesültek, holtak fölött száguldanak a paripák. Rajta, nincs irgalom! Mindnek hullnia kell, aki fegyvert bír emelni! Délig nézte, hogyan irtják a gepidákat. Élőt és holtat belehánytak a Marosba. Vörösre festődött a víz, vériszapos lett a róna. Akkor Bajan csatlakozott hozzá. A dúlás véget ért. Már a prédán osztozkodtak. Még aznap megrohanták Kunimund szállását. Körülvették, és elvágták a menekülés útját. A könnyű faházak lángot fogtak. Asszonyok nyilaztak az égő házakból. — Kardélre hányni, megégetni, aki ellenáll! Gyermeknek sincs irgalom! — kiáltotta Alboin, és utat vágott a palota felé. A sötét hálóházban cselédei közt lelte a királyleányt. — Ki! — ordított a nőkre. Azok sikoltozva vették körül Rozamundát. Egy vénasszony Alboin lába elé borult. — Kegyelem, hatalmas király! Alboin elrúgta magától. — A pokolba, boszorkány! — és a kardja villant, hogy szétcsapjon az asszonyok közt. Akkor fölemelkedett Rozamunda. Halálosan sápadt volt, és észveszejtően szép, ahogy hátravetett fejjel megindult Alboin felé. Valami villant a homályban, ahogy selyemingét összevonta keblén. — Menjetek! — szólt rá a rebbenten futkosó asszonynépre. Fátyolos volt a hangja, s mintha könny remegne a torkában. A cselédek sikoltozva eltűntek az ágyasház falairól lecsüngő bíborfüggönyök mögött. Miért küldte el rabnőit? — villant Alboin agyába a kérdés. Talán nem akarja, hogy lássák gyalázatát? Magukra maradtak ketten. Egy szemrebbenésre szinte fogható lett a csend köztük. A leány nem hátrált, csak a kezét emelte. Alboin tőrt látott villanni a homályban, és nem tudta, kinek szól a döfés, az ő mellének vagy a leány ,358