Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

ösztönnel mohón szeretkeztek, falánkul élvezték a test örö­meit, a hajlandós nők csókját. Szilaj vágtában, pezsgő élet­kedvvel tértek vissza táborukba. Egy vadászaton baleset érte Pemmót. Szarvasgímet ül­döztek, és hatalmas vadkan tévedt váratlanul az útjukba. Pemmo vörös ujjasa megvadította a kant, az állat nekiro­hant és szörnyű sebet tépett a hasán, tengernyi vért vesz­tett, és nem bírt többé talpra állni. Nedves agyaggal betapasztották a sebét, és dárdákra fektetve vitték tábo­rukhoz. Közel fektették a tűzhöz, de a lángok nem mele­gítették. Prémekbe burkolták, és bevitték a sátorba. Pem­mo hang nélkül tűrte a gondoskodást, verejtékes arca sápadt volt, didergett s reszketett a prémek alatt, és torka borzongató hörgéssel, el-elakadva nyelte, kapkodta a leve­gőt. Este egyikük sem gondolt a barlangok asszonynépére. Ott maradtak a táborban, és szótlan csendességgel ültek a tűz körül. Az elejtett gímet már kizsigerelték, horgas iná­nál fogva felakasztották egy csonka ágra, és gyakorlott kézzel nyúzni kezdték. A kövér, faggyús húsról könnyen szaladt le a bőr. Az ifjakkal kódorgó Ago feltápászkodott, kivette övéből a kését, és pallos segítségével levágta a gím egyik comb­ját. Hozzáértéssel bükkfa nyársra húzta, és elkezdte a tű­zön sütni. Sercenve csöppent az olvadó zsír a parázsra. A készülő sült illatára sem vidámodtak fel a vadászok. — Nézd meg Pemmót! — intett Alboin Gizulfnak. — Va­jon megéri-e a reggelt? Komoran, leszegett fejjel várták, míg Gizulf visszatér a sátorból. — Az előbb a hideg lelte, most csupa tűz szegény. Meg­itattam, elalélt a karombaii — panaszolta Gizulf. Ago a csüggedt Alboinra nézett, és hogy eloszlassa só­hajtó keserűségét, biztatóan mondta: — Ne búsulj, királyfi! Pemmo fiatal, könnyen kiheveri sebét. Nézd Gizulfot! Osztrogóta csúnyán összevágta a mel­lét, és milyen hamar talpra állt. Meglásd, Pemmo is föl­épül. ,254

Next

/
Oldalképek
Tartalom