Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

sásliliomok emelték fejüket. Fönn a magasban bárányfelhők úsztak, és könnyű árnyékot dobtak a lovasokra. Aztán hirtelen véget ért a cserjés, és egy füves lapály szélén Ago megállást parancsolt. Szinte szikrázott itt a legelő; zöldjét mintha ezüsthamuval szitálta volna tele a tűző nap. A látóhatár peremen füst tört a magasba. Amott ménes ropogtatta békésen a nedvdús tavaszi füvet, és a kolompos vezérmén csengetése felverte a csöndet. Elindultak a ménes felé. Az idegen lovak megszimatolták a közeledőket, és nyihogva ágaskodtak. Az égnek csavarodó füst mellől két félmeztelen legény került elő, és szíjostoraikkal megfékezték a szétugró ménest. Amint Alboin a tűz közelébe ért, előreosont egy veres orcájú, nagyon eleven szemű vénember. Kerek koponyája zsírosan fénylett. Csak a halántékán lengett gyér, deres haja. Inkább kíváncsian, mint megfélemlítve nézte Alboint és cifra seregét. Űrnak, parancsolónak látta az ifjak élén lovaglót, aki egy intéssel kiolthatja életét. Ha ezek az idegenek ménest rabolni jöttek, ám legyen meg az istenek akarata, meghal egy zokszó nélkül, csak a két unokája közül legalább az egyik mentse életét! Megpróbált egy suta kis mozdulattal inteni feléjük, hogy meneküljenek, aztán előbbre lépett, kurtán bókolt, és széles karlejtéssel jelezte, hogy minden a seregé. — Kik vagytok, hunok vagy szarmaták? — szólt rá Alboin türelmetlenül. Az öreg előrehajolva figyelt. Alboin száját nézte. Nem értette ezt a keményen csengő idegen nyelvet, de ösztönszerűen érezte, hogy Alboin kilétük felől faggatja. — Én hun vagyok, amott az unokáim. Az apjuk jász volt. — Hol a táborotok? Ezt már nem értette az öreg. Az egyik bojtár odajött, és azzal összesúgott. — A gepidák merre? — faggatta Alboin tovább az öreget. Mintha a kérdést megértette volna, a bojtár dél felé mutatott. ,232