Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

sásliliomok emelték fejüket. Fönn a magasban bárányfel­hők úsztak, és könnyű árnyékot dobtak a lovasokra. Aztán hirtelen véget ért a cserjés, és egy füves lapály szélén Ago megállást parancsolt. Szinte szikrázott itt a le­gelő; zöldjét mintha ezüsthamuval szitálta volna tele a tű­ző nap. A látóhatár peremen füst tört a magasba. Amott ménes ropogtatta békésen a nedvdús tavaszi füvet, és a kolompos vezérmén csengetése felverte a csöndet. Elindultak a ménes felé. Az idegen lovak megszimatol­ták a közeledőket, és nyihogva ágaskodtak. Az égnek csa­varodó füst mellől két félmeztelen legény került elő, és szíjostoraikkal megfékezték a szétugró ménest. Amint Alboin a tűz közelébe ért, előreosont egy veres orcájú, nagyon eleven szemű vénember. Kerek koponyája zsírosan fénylett. Csak a halántékán lengett gyér, deres haja. Inkább kíváncsian, mint megfélemlítve nézte Alboint és cifra seregét. Űrnak, parancsolónak látta az ifjak élén lovaglót, aki egy intéssel kiolthatja életét. Ha ezek az ide­genek ménest rabolni jöttek, ám legyen meg az istenek akarata, meghal egy zokszó nélkül, csak a két unokája közül legalább az egyik mentse életét! Megpróbált egy suta kis mozdulattal inteni feléjük, hogy meneküljenek, aztán előbbre lépett, kurtán bókolt, és széles karlejtéssel jelezte, hogy minden a seregé. — Kik vagytok, hunok vagy szarmaták? — szólt rá Al­boin türelmetlenül. Az öreg előrehajolva figyelt. Alboin száját nézte. Nem értette ezt a keményen csengő idegen nyelvet, de ösztön­szerűen érezte, hogy Alboin kilétük felől faggatja. — Én hun vagyok, amott az unokáim. Az apjuk jász volt. — Hol a táborotok? Ezt már nem értette az öreg. Az egyik bojtár odajött, és azzal összesúgott. — A gepidák merre? — faggatta Alboin tovább az öre­get. Mintha a kérdést megértette volna, a bojtár dél felé mu­tatott. ,232

Next

/
Oldalképek
Tartalom