Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

hogy aki szenved, az elkezd gondolkodni. Töprengj te is a sorsodon." „Ezt teszem három nap óta. Mi hasznom belőle? Csak arra jutok, hogy zsákutcában vagyok... Éjszaka tovább menekülhetnék Málekkel és a többiekkel. Megpróbáljam?" „Azt hiszed, hogy magad elől menekülhetsz? A rossz mindig a sarkadban lesz, többé nem rázhatod le magadról. Semmiféle vezeklés nem segíthet rajtad." „Nekem nem volt más választásom. Nem volt más utam." „Volt! Ne áltasd magad." „Akkor hát nincs tovább?" „Nem én mondom... A feleséged miért nem jött veled?" „Nem akartam ebbe a szörnyű bizonytalanságba magammal hurcolni... Öt otthon nem bánthatják." „Hazudsz! Nem követett, hiába fenyegetted meg. Nem jött veled, mert úgy meggyűlölt, ahogy te gyűlölsz minket." Öklömmel verem a fejemet. Heininek igaza van: gyűlölöm őket. Pedig volt idő, amikor irigyeltem őket. De irigykedésem gyűlöletbe fordult, engesztelhetetlen, izzó haraggá lett. Nem vagyok én Isten báránya, emberpusztító fenevad lettem. Most is úgy él bennem a gyűlölet, mint a testemnek egy darabja, nem téphetem ki magamból, pedig úgy éget, hogy bele kell halnom. Három nap óta, hogy itt vagyunk Bécsben, nincs más érzésem, csak ez a halálosan kínzó érzés. Elmartam magam mellől Máleket, s most visszajött alázatos képpel és zavartan, mint egy meghusángolt eb, aki azt hiszi, hogy gazdája már megbékélt vele. — Gyere le az udvarra, Jankó. Vacsorát adnak. Nem volt étvágyam, mégis lementem vele. Megittam a feketekávét, szaharinnal édesített borzalmas lötty volt, hányhatnékom lett tőle. Lehánytam volna az egész világot. Málek Zoló rám tapadt, mint egy pióca. Lerítt a képéről, kutyaszorítóban van ő is, de kinek nem volt itt körülöttem valami lelki nyavalyája, személyes gondja, ami csak rá tartozik, én nem szabadíthatom meg tőle. Talán azért 13