Darkó István: Deszkaváros

ta. A padon ülők nem vették észre. Megállhatott hát mögöttük és a platán törzséhez titkolhatta magát. — Eszterke, — éppen ezt suttogta a Kepenya Lajos hangja. — Azért hivtam ide, hogy ezt megmondjam. Érti, kedves Eszterke? — Mondom, hogy megfogadom, Lajos, — Eszter hangja lágy és engedelmes volt. — Várni fogom. Lenditette, de nyomba zsibbasztotta is az indulat Tamás karját. Nagyobb erőfeszitéssel tudott csak egyhelyt maradni. Nehéz lélegzése szinte elárulta s a karnyújtásnyira ülő pár alig, hogy meg nem érezte közeli fujtatását. — Nem is kellene ilyen okosnak lennünk, — Lajos gyámoltalan sugdosódása egy röppenésre rekedtes élőhanggá változott. — Most még itt vagyunk együtt. Holnap pedig már meg kell erőltetnünk a képzeletünket, ha magunk elé akarjuk idézni az egymás arcát. . . Kérdés, hogy még igy is el tudja-e képzelni, Eszterke, hogy milyen vagyok? . . Milyen voltam? . . . — Én igen. Tamás előrehajolt a fa mögül. Csak lelkes és hosszú kézcsókot látott. Húga arca a sötétben is fehér és meghatódott volt, mint egy szép szobor. Elrejtett, de mégis védelmező közelségben állt a huga. mellett s egyszerre csak annyit tudott, hogy nem szabad a nyiló bimbó, lánytestvére félelmes titkaiba belerontania. „Vigyázz nagyon. Tamás", ismételgette a temetőben porladó Gáth nagyapa hajdanvolt tanácsa szerint; most nem fennhangon, de befelé magában annál nagvobb kiáltozással: „Aludj rá egyet, de el ne hirtelenkedd és bele ne tiporj a kipattanó szirmú virágba, Eszter életébe". — A sarkcsillagot nézd majd mindig, — érzelmesen botladozott a Lajos hangja — én is azt nézem majd minden este, amikor látható lesz. Ugy találhatod meg, hogy megkeresed a Göncöl-szekerét, a Nagygöncölt, annak a rudjánál lévő csillagot hétszer meghosszabitod és ott van a sarkcsillag. Képzeletbeli tükrünk. . . . Régen a holddal csinálták ezt, a miénk a sarkcsillag lesz. 84