Darkó István: Deszkaváros

Boly ós megrezzent és felugrott: — Itt, kapitány úr. A kapitány a mennyezetről olvasott: — Mért feszit maga csukaszürkében? Ugy áll magán, mint Árendásnén a krinolin. Vesse le és viselkedjék ezentúl tisztességesen . . . Megjegyezheti végezetül azt is, hogy ebből az ólból vagy mindenki kimegy, vagy senki. Majd egyszerre megy ki Tóth úrral, Schultheisz mesterrel, Solymár gazdával és Grenda bátyánkkal. Amikor eljön annak az ideje. A lógósok nem válhatnak el egymástól, ugyebár? Tóthot nézte merő szemmel és fakultan nevetett rá: — Egy véleményen vagyunk, kedves sertés? Sértésnek ne vegye! Cipője orrával nyitotta ki a szobája ajtaját és magára hagyta a megfagyott irodát. — Hízz meg, — sziszegte Tóth, — kétszáz kilóig meg se állj. Az őrmesterek belül dideregtek. Bolyós visszaült az asztala mellé s mint egy jó fedezékbe, beléfeküdt az irnivalójába. Szemben vele egy széles vállú, jól megtermett fiu ült, három csillaggal a gallérján az is, a másik szakaszvezető. A kapitány jelenlétében hatalmas poros ivek mögé bujt, jegyváltásra kötelezett utazó kisfiúhoz hasonlóan, aki három évesnél is kevesebbnek akar látszani. Felemelte a fejét és átsugta az asztalon: — Maga megint megúszta, Bolyós. Elővette a zsebkendőjét, begyömöszölte a gallérja mögé, megtörülközött és visszabujt az Írásába. Bolyós átsugta neki: — Higyje el, már nem is törődöm vele. Ha menni kell, hát megyek. Láthatja, hogy már be is öltöztem . . . — Fogja be a száját. Ne beszéljen bolondokat. A nagy darab fiu haragosan és szigorúan meredt Bolyósra. Bamba nagy ujjaival, amelyek a hirtelen feltámadt félelemtől még meg is dagadtak, csipkézett szélű betűket kaparászott a papiron. 9