Darkó István: Deszkaváros

atyádurad . . • atyaurad . . . atyaur, egyszóval apukád borát, igenis. Eléggé méltatott borát, kedves egészségetekre. Tamás az apjára pillantott. A szokottnál is megingathatatlanabbnak, tervezően és számolóan céltudatosnak látta. Rossz íz gyiilt a szájába. Egyszerre arra szaladt a gondolata, de elhessegette, hogy apja az ebédutáni borozást valamilyen határozott cél érdekében rendezte. Üresen állott jónéhány üveg az asztalkán. A diszelgő nagy ezüstszamovár alatt égett a láng. A főző alkalmatosságból törökkávé párája lopakodott elő. Gáth János gondosan vizsgálta a szamovárt, csengetett és Marika előkészítette az aranyszélű kínai csészéket. Melléjük tette a tömör apró aranykanalakat. — Tarts velünk, fiacskám, — poharat emelt az őrnagy. — Tarts velünk. Először magadnak tölts . . Ti fiatalok, igenis, bizonyára csak az élet rendjének vetitek alá magatokat, az örök rendnek engedelmeskedtek, amikor szűk szemmel vizsgálgattok minket, ahogyan most te is engem. Kihasználjátok azt a természetes előnyt, amelyet a föld mélyétől és a sir szájától való távolabb állásotok jelent, persze. — Ne tessék hinni, — Tamás erőtlenül tiltakozott, — Nekem ilyen gondolataim nincsenek. — Jó, jó, — az őrnagy apásan nevetett. — De azért, amikor az ajtónál elibetek engedtek bennünket, magatokban igy szóltok: Csak halálozási sorrendben. Igenis. — Tessék elhinni, hogy nem szólunk. — Nem hiszem, fiam. Emlékszem, hogy igy van. De hagyjuk ezt. A vita nem változtat a dolgok rendjén. Mikor kellene indulnod a menettel? — Holnap este. — Már holnap este? — Apja a szamovár kicsapó párája fölé emelte a fejét. — Uj rendelkezés van. Most jövök a kaszárnyából. — Igenis, — az őrnagy feljebb lendítette a felsőtestét a karosszékben és gyors mozdulattal begombolt három gom74