Darkó István: Deszkaváros

kocsis, pipálva állt előtte. Most is egyetlen fiáról beszélgetett a kertésznek, mint mindig. A dudoros koponyájú, szőke hajú, okos, jeles, konok és reményteljes nagydiákról, Lajoskáról beszélgetett az öreg Kepenya. Valahányszor a fiucskáról beszélt, szlávos kiejtése ékesszólóan folydogált. — Nem tudod te aztat, kedveském, hogy a Jóistenke milyen egy eszet adott a fiacskámnak. Premontrei kanonok, keresztapja, Pagonyi nacságos úr is mindig mondta, ha te nem akarod elhinni: Istenáldás Lajoska, Kepenya, tegyél is fel magadban, Kepenya, hogy végesvégig kitanittatni kell őtet. Erőlködj azután, hogy megvalósuljon. . . Nem hiszed? A kertész meggörnyedve szuszogta: — Mért ne hinném? Mi van azon hihetetlen? Tudott dolog, hogy az észt legtöbbször nem aranyozott bölcsőbe mérik. — Nekünk bölcső nem is volt a házban, csak lada . . . Mikor én Boszniából, okupacióból hazagyöttem, akkor volt nekem egy olyan kidolgozott beretvám, akivel öt évig mindig kisimitgattam az egész század pofáját. A tisztekével együtt. Mert borbélynak voltam elszánva apámtól. Ki akart nevelni engem ő szegényfej, de a szegénysor megakasztotta, hát azután csak később amiatt kellett nekem választani lovakat foglalkozásnak. — A pecérség még csúnyább mesterség. — Annak a borotvának, ha körmöddel percintgetted, olyan hangja volt egészen, mint kis ezüst harangocskának. Füledet kellett hozzádugni. Mintha egy virágnak a kehelye igazi harangocskának átváltozna, olyan hangja volt. Hiszen ezt mesterségedtől te is tudhatod . . . — Mit? — A virágkehelyet . . . Hogy az olyan szokott lenni, mint a virágharang. Mégis azt mondtam én arról a beretváról, hogy nagy fákat is kivágnék ővele, ha aztat akarnák. Olyan tartós volt az nekem... A nagyságos urat, Gáthot is vele simitgattam, amikor ide kerültem okupació 31