Darkó István: Deszkaváros

magának. Meleget teremtett és közös tűz mellé igyekezett, miként kívül, az adótárnok szükséglakása előtt az összebújt többiek. Buzdító harmónikaszavuk, bizakodó énekhangjuk meszszire hangzott a besötétedett égbolt alatt. Hosszú karokkal nyúltak ki Tamás után is s egyetlen nagy kebel melegéhez húzták őt. Ettől hangjáralelten, bátorsággal szállt szembe Vadász vendéglőssel. Elrévedett mozdulattal vette elő a faragott diót s a Grendáné levelét. — Nézze meg jól, Vadász úr, — így kiáltotta. — Ez a két csekélység megmagyarázza, hogy mit keresek itt. Két szegény szolgálóleány adta ezeket nekem. — Két szolgálóleány! — Vadász vendéglős gúnnyal utánozta. — Két csekélység! Ismerem a fiatalúr ízlését. Ügy indult Tamás felé, mint a lábrakelt ítélét. Ólomsúlyú két öklét a magasba emelte és készült, hogy ráejti kétfelől ellenfele vállára. 14. Karja fenyegető tartását ragadozó mozdulattá váltotta át. Elkapta a faragott szerencsediót a Tamás kezéből, süket érdeklődéssel pillantott rá, semmibevevően húzta el a száját. Földhöz ütötte a Marika ajándékát és rátaposott. A dió menekülve ugrott ki a talpa alól és eltűnt a szekrény mögött. Bámulva nézett utána és erősebb pusztító szándék ébredt benne. A levelet is kiragadta Tamás kezéből. A villanyfényhez közelítette és fennszóval betűzte. — Mi a tücsök, nézze csak a hóhér — és ilyen gúnyolódó, meg szitkos kiáltásokkal váltakoztatta a levél mondatait. — „Eltávozom örökre, kedves szomszédom, nem hallom többet az alvását a deszkafalon átal, kedves Gáth fiatalúr ..." — Nézd csak nézd, mit tud a Zsuzsika. Majd tőle kérdezném, csak itt volna. Nagy szerencséje a szotykosnak, hogy nincs itt. Jó még, hogy helyettest hagyott, a fiatalurat, van akihez forduljak. Nocsak hogyan búcsúzik 250