Darkó István: Deszkaváros

pénzt akkor otthagytam. Odaadtam annak a bolond szabónak, a festőművésznek, Csóka Bálintnak. — Nézze — és a goromba nagy test megint talpon állt, közelre Tamáshoz. — Ne erőlködjön azon, hogy bolonddá tegyen. Legkönnyebb ráfogni Csóka Bálintra, akit azóta be is zártak. — Vésztjósló, csúfondáros nyájasságra váltotta a hangját. — Majd szépen megadja nekem azt a kis pénzt. Nem volna szép Gáth úrtól, hogy Vadász Janit, egy ilyen szegény embert, megkárosítson. Tudom, hogy most egy kicsit rosszabbacska helyzetben van mint amikor megitta a boromat, hat liter szerednyei volt, megfalatta a friss sajtomat, húsz tojásból rántottácskámat a három díszes barátjával, node azért majd valahogy előkerül az a csekély pénzecske most is. Ha nem megy a dolog könynyen, majd megy nehezen. Nem kerül elő a pici összegecske a maga jószántából? No majd akkor másképpen. Majd kinyomjuk a nagyságos úrból. Egymáshoz szorított két markával meg is mutatta, hogy miképpen. Itallal fűtött piros szemejárása is dühhel fenyegette Tamást. Arasznyi távolságba lépett hozzá és borgőzösen fújtatta az arcába: — Van még másik elintézni valónk is. Mit keres maga itt a szeretőm lakásában? Tudomásom van róla, hogy étvágya jött rá. Nem szégyenli magát? Először elszökik a fizetés elől, megkárosít egy szegény embert, engedi, hogy az nyelvlógatva szaladjon a pénze után. Mi volt maga, hadnagy? Olyat mondok, hogy kihull tőle a haja. De ez még semmi. Befurakodik a szerencsétlen Grenda bizalmába, utána a feleségét is bolonddá tartja, megfeji a szegény egyetlen vagyonát, az autóját és itt akar selyemfiúskodni. Van magának szeme? Az apját az egész város tisztelte, de magából mi lett? — Hazugság, Vadász úr, — számadoltató szívdobogás fogta el Tamást és kétségbeesetten védekezett. — Hogy mer ilyeneket mondani? A pénzét másodszor is megkapja tőlem, ha csakugyan nem vette kézhez. Grendánéhoz pedig nem fűz semmi olyan, amivel meggyanúsít. 248