Darkó István: Deszkaváros

van őbenne. Acélrúgó és szeretet. Olyan ő kívülre, amilyenek mi vagyunk. De a lelkét kövessétek! — Ne tessék többet mondani, mint amit pirulás nélkül állhatok, — így szabadkozott Furuglyás. — Nem akarom ezt a dicsőséget. Csak azt szeretném, hogy aki ide teszi közénk a lábát, könnyebb élethez jusson, mint amilyen odakint van. Meg azután tudok én valakit, aki okosabb, fiatalabb, műveltebb nálam. Énszerintem mindnyájunknál nagyobb utat tett meg, amíg idejutott, hogy most itt él közöttünk, ő az, akire legigazabban illik, hogy nagy volt és most kicsi, de csak kívülre. Gazdag volt és most szegény. De azután fordítva is igaz ez. Ügy valahogy, ahogy rám mondták előbb. Majd őt kell megválasztani, ha arról lesz szó. — Ismerjük a szerénységedet, — így mondotta végül Tóbiás. — Bocsásd hát ki magadból, ki az? — Nem csinálok titkot belőle — és Furuglyás jó hanggal kiáltotta szét a csendes estében, nagy csodálkozására annak, aki meglepetten hallgatta a nyitott ablakon keresztül. — Gáth Tamás! 13. Előrehaladása közben sötétebb tájakra érkezett az este. A tűzláng világítása megnövekedett benne és nemsokára vezető fényoszlopnak tetszett. Neve hallatára társas közelükbe kívánkozott Tamás. Becsukta az ablakot, villanyfényt teremtett a szobában és néhány pihenő sétalépést tett a nyöszörgő deszkapadlón. Zárral csukta maga után a külső ajtót. Otthontlelt kíváncsisággal állott a szabadban, a dúslakodva mozgó orgonabokrok védelmében. A tűzhöz telepedett emberek felől hívogató lángpattogás és megcsendesült beszédzaj szállt feléje. Húzós harmonika éneke váltotta fel egyszerre az emberi szavak hangzását. Olyan tömeges dalcsipegés, mint amikor nagy csapat sokféle baromfi röppen neki a levegőnek egymásbaolvadt gágogás, krúgatás és tassogás dallamaival. 242