Darkó István: Deszkaváros

— El akartam venni tőle . . . Kézigránáttal játszott . . . Baba . . . Mariska ... Az autómmal kenyeret kereshet Zuzkának . . . Jókor érkezett . . . Gáth hadnagy úr . . . Magára hagyom . . . Köszönöm, hogy eljött . . . Maradjon velük . . . Viselje gondjukat. . . Magára hagyom . .. És befejezte enyhiilten, szelid mosolygással, a Tamás karjában: — Mennyit féltem . . . Emlékszik? . . . De már . . . nem félek . . . A ráborult Zuzkát nézte biztató, örökös nézéssel. 8. A főtéri régi Gát-ház szélső ablakából, a gyermektartó rácsok mögül, éppen Kleitsch és Mezősy vaskereskedésének a bejárata fölött, hófehér sugarakból szőtt édes, apró orca bámult le Tamásra. Megnőtt mivoltában, felnőtt egye dülvalóságában őmaga káprázó körökkel küzdött a tér másik oldalában. A gyűrűs körök sebesen tágultak és ugyanolyan módon mindjárt meg is szűkültek a szeme előtt. Békasó-kavicsokat, emlékező gondolatainak széttört darabjait dobálta be a kitavaszodott levegőbe. Mint a hegyi határban lévő csólnakázó tó vize, szaporán gyűrűzött erőlködő nézése előtt a légbeli csekély távolság. A gyűrűk közepén magát látta, pirosra sült zsemlearccal, ringlószilva szemmel, kukorica hajzata szinű, selyemtapintású, aranyszőke, bodor fürtökkel. Éppen csak az imént született apró ijedelemmel, feleletet kérő s az idegen látványra megtágúlt pufók kiváncsisággal. — Mit cselekszel odalent, a kocsisok között, nagyobb Tamás, megidősödött kis Gáth, felnőtt testbe bútt önmagam? — így és hasonlóképpen kérdezgette változott lenti hasonmását az ablakbeli kisfiú. Tamás eltűnt verességgel emelte feléje a borostás arcát. Végigtekintett magán, magasfűzésű, elnyűtt vadászbakkancsán, olajos bőrkeztyűin és elöljáróban csapzott 208