Darkó István: Deszkaváros
Amikor a bíróságon két fogliázőr között eléje állították a bozontos embert, Tamás reszketve kiáltozta: „Igenis 5 volt, láttam, ő volt!" Megfésült szakállal, nyugodtan, majdhogy szelíden nézett maga elé az az ember. Hanem Tamás a reccsenő koponya, a lesújtó bot és a rémületes tekintet kavargó látomásában ijedezett tőle. „Igenis, én voltam", mondotta egyszerűen a szakállas, „a kisfiú jól látta. Honnan láttad, kisfiam?" — „A gödörből, a Bisztricából, ott fürödtem" — kiáltotta Tamás és sírva fakadt. „Ne sírj, kis Gáth, jól van, derék kisfiú vagy", mondotta a bíró is, aki a feszület előtt ült, „most hazamehetsz és többet nem is kell eljönnöd". Petykó, a gyilkos, rámosolygot Tamásra: „De nem hittem volna, hogy szemtanú is van . . . Az egész környéken egy teremteti lelket sem láttam . . . Délután két óra volt, augusztusban, a levegő is forrt és a fejem is fel volt forrva . . . Szervusz, kis szemtanú!" Avval a kezével intett Tamás felé, amelyik akkor a könyörgő ember fejére sújtott. Édesanyja, apja, az ismerősök körülvették Tamást, ölelgették és vigasztalták, elvitték Paulinyi Edéhez, a szentháromságtéri cukrászdába. Ott végtére megvigasztalódott. Három krémest evett és eperfagylaltot, vagy talán málnafagylaltot tejszínhabbal. Evett, evett és hirtelen rettenetesen jóllakott. Paulinyi ludtalpjain döcögve hordta eléje a telt tányérokat. Előbb a kisebbeket, aztán a nagyobb tányérokat, végül a tálakat és egy nagy kondérban, amelyet egyenesen a műhelyből cipelt ki, eléje tett egy egész tejszinhabhegyet. A kisfiú kiskanál után nagyobbal, végezetül óriási szedőkanállal gyűrte magába ezt a temérdek nehéz jót. Szuszogott és a gyomra elnehezedett tőle. Kidomborodott és megdagadt, mintha nehéz kövek gyűltek volna beléje. Először kisebb, kerek kövek, később nagyobbak is, amilyenek a Pirosló alatt vannak a Bisztricában. Körülnézett és meglepődve vette észre, hogy már nem is a cukrászda piros és puha plüssdiványán ül, hanem a Bisztrica gödrének kavicsos homokjában. Körülötte aprón csengő, tört dallamokkal futott a víz, mint amikor nem nagy magasságból kőre ej142