Darkó István: Deszkaváros

dözött. Hát most azért jártunk Vashegyen, hogy mi van a rendes küldözéssel. — Ehelih, azért bizony, hejj. Ikrek azért utaztak apu­kához Vashegyre, hogy megkérdezzék: Otyecka, Badinyi, apukánk, gondolj már kérünk szépen alásan egy kicsit a fiacskáidra is. — Maguk, — Tamás szurokbamártott nehéz testtel in­dult a kaszárnya felé, — hogy maguk Badinyi patikusnak a fiai? Azt mondják? — Mondhatjuk, — a művészhajú meghajolt, — mert úgy is van. — Klárika a mi testvérkénk, nekünk. — Szesztricskánk. — Féltestvér hugocskánk. — Azért sajnálunk, hogy nem lehetett éjjelizenét adni neki, — a fonotthajú szögletesen utánozta a meghajlást. — Talán nem hasonlítjuk hozzája? Nincs hasonlóság? Felfújta a képét és elgörbített derékkal, lábujjhegyen billegett néhány lépést. — Kisasszonyka, gyönyörűsíg! — Ilyeneket mondogatott, cirógatva fogdosta az arcát és de­rekát, grimaszt vágott és hirtelen szétvetette a lábát. A kaszárnyakapuhoz futott Tamás. Átszaladt a nagy ud­varon. A hátsó épület ajtaján dörömbölt. Álmos katona, a kövér Tóth nyitott ajtót. — Áá, hadnagy úr. Isten hozta. Ilyen korán. Szép nap­ra virradtunk. Szuszogva bontott kemény katonaágyat Tamásnak és a levetköződésben is segített neki. 18. Nagyon távoli, nyári délutánon, kisgimnazista korában, a Pirosló túlsó oldalában, a szederbokrok árnyékában für­déshez készülődött. Vibrálva forrott a levegő az égett föld felszínén. A déli síkhelyek fölött, ahová apja a barakkte­lepet építi, színes sugarakban táncolt a nyár. A hegyek fe­lől sem jött hűsebb áramlat. Ha elindult, mire a Piroslóig 140

Next

/
Oldalképek
Tartalom