Darkó István: Deszkaváros

lóingben ágaskodott fel és lenézett a térre. Néz-e most is valaki a zilált fiatal katonára, aki két toprongyos ember között álldogál a sötéthírű vendéglő nagy sarokkkövénél? Azon a nagyon régi hajnalon mennyire csodálkozott a havas, újábrázatú, ismerős tér fölött. Dülöngéző emberek mentek el a szobor előtt. Hadonászva kiáltoztak fel a toronyba, Buczala bácsi felé: „Leköplek, salabakter. Ne dudálj, mert leköplek, salabakter bakterja." Akkor látta, hogy milyen illendőség nélküli, csúfságos dolog ilyenképpen dülöngézni és ordítani az áhítatos fehér téren, hajnali édes alvás idején. Rettenetes rosszaságok tölthetik meg az ilyen felnőtteket, akik ilyen cselekedetre képesek. Megfogadta akkor, hogy soha ilyet nem tesz. Megfogadta és máig meg is tartotta. Most pedig itt áll, a láncos köveknél. Ugyanott, ahol akkor az a három ember, aki csúnyán kiabált fel a toronyba. Csak éppen nem ordít még. A két zenész sem szól mukkot sem, de még egy pillanat s az ő torkából valamiféle rettenetes nagy hang harsan kifelé, összeszorította a száját és keservesen nyelte vissza a csúf kiáltást. A sós jajdulást és az elfelejtett gyermekhangokat. Bizonyosan nézik valahonnan korholó gyermekszemek őt is. Talán éppen a régi ház ablakából. Hátha éppen a hajdani jó kis Gáth Tamáska nézi a hangtalanságában is csúnyán kiáltozó, felnőtt, katonaruhás Gáth Tamást. — Menjünk innen, — mondotta sürgetve és a lesőablak felé nézett reszketve. Ha mégegyszer onnan tekinthetne kifelé, belülről! A két hegyiember elindult és Tamás velük. — Éjjelizenét adunk, — mondotta a művészhajú. — Kijelentette a hadnagy úr, hogy Klárinak hívják . . . Akárcsak azt a lentit. . . — Itt — és rámutatott Tamás egy alacsony házra. — Először a fűrésszel csináld, te meg a furulyáddal . . . Hosszasan vándorolva és mégis gyorsan jutottak idáig. Csak félelhatározás hozta, de az is hevesen unszolta. Felpillantott és megismerte a házat. Nincs egyszer huszonnégy órája, hogy itt járt és akkor csak félig végzett. 135