Darkó István: Deszkaváros

— Tessék, kisasszonyka, — a fonotthajú felugrott a helyéről- — Tessék ide lecsücsülni. A lány leült Tamással szemben. Kérő pillantást vetett maga elé. Rákönyökölt az asztalra, aztán ölébe ejtette kezét és tétovázva ült illedelmesen. Simán hátradobált hajjal, sápadt homlokkal várta, hogy elküldjék. — Hogy hivják? — Elfogta Tamást a meleggel váltakozó hideg. — Mi a neve? — Klári vagyok, — mondta lány kedvesen. — Köszönöm szépen a jóllakást, — a művészhaju is felállt az asztal mellől. — Tessék most elrendelkezni a zenélést. — Csakugyan, — a lány bátorodva tapsolt, — lássuk, hogy mit tudnak a gyetvai medvék. — Maga csak ne ugráljon, — Csóka Bálint ellenségesen méregetette a lányt. — Magából engem mindössze csak a nyaka érdekel. A két hegyiember egy sötét sarokban motozott átalvetőre kötött zsákjaikban. — Abból a szempontból, — mondta Csóka Bálint és begörbített ujjaival a lány nyaka után nyúlt, — hogy miképpen foghatnám meg a legelőnyösebben. A fonotthajú és fiatalabb társa meghajoltak az asztal előtt. — Hegedűvel majd későbben mulattyuk, hadnagy ur. — Hegedűvel a cigány is elbánik. Közönséges, fényes acél fatörzsvágó fürészt tartott a kezében a művészhaju. össze volt göngyölve a fürész, mint valami széles, rojtos szélű, kikrétaporozott nagy acélpántlika. Ügyes mozdulattal kibontotta, egyik fafogóját a földre támasztotta, a másikat megfogta a balkezében. Akkor aztán látszott, hogy nem a gyakori háromméteres erdőirtó fürész az, hanem annak a kisebbik öccse. Közepén másfél tenyér széles ez a szerszám, két végefelé felényire keskenyedik és arasznyi fadugó a két fogója. Meghántott fapálcát vett elő a művészhaju a ködmönje bekötött ujjából. Egyszerű fabotot, akkorát, amilyen a 130