Darkó István: Deszkaváros
— Hiszen én ajánlottam magának, Vadász ur. Csak hagyjon nyugodtan magunkra minket. — Éppen mikor szerencséltetni tetszett, akkor küldtem lefeküdni a lányt. . . Felkölthetem ... A kiszolgálás végett. — Kiszolgáljuk mi magunkat. — A lányka csak egy hete van itt. Ugy van fogadva, hogy éjszaka kettő után csak akkor kell ébren maradnia, ha neki is reménye lehet . . . — Nem lehet reménye, Vadász ur. Menjen csak nyugodtan lefeküdni és több gondja ne legyen. Becsukhatja az ajtókat. Azt is, amelyik kifelé vezet. Azt is, amelyik befelé, a tündérhez. — A nyelvem hegyéről tetszett levenni, kedves hadnagy ur. Éppen azon kínlódtam, hogy miképpen mondjam meg. . . — Megint arasznyi bizalmasságban szuszogott Tamás füléhez. — Becsukom a lakásomba vivő ajtót is. Ezt a két csavargót majd tessék elbocsátani. De mi történik Csóka Bálinttal? Ott bóbiskol a sarokban. Haza kellene csúsztatni valahogyan. — Hivja meg szerény asztalunkhoz őt is. Talán nem veti meg a társaságot. — Minket meg szoktak vetni, — mondotta a fonotthaju. — Annyiszor megvetnek minket, — a müvészhaju fűzte hozzá — hogy már nem is törődünk vele. A földszinén élő, bocskorban és vágott csizmaszárban járkáló két rongyoska ugy szólta ki ezt a vélekedést, mintha nagy magasságban trónolnának a csúcsos hegyeken, nem sokat tekintve a völgyi emberbolhák apró dolgait. Tamás újszülött csodálattal nézett rájuk. Egyszerre meleg bújó barlangban, kitollazott puha fészekben érezte magát közöttük. Idegen világba került közéjük és azon igyekezett, hogy közel hajolhasson hozzájuk. Mig azon a szinten térdelhet, vagy fekhet ő is, amelyen az ilyenféle porszemnyi emberek. Egyetlen araszra a földtől és ugy látszik, mégis nagy távolban a föld nehéz vonzásától. Megnézte alaposabban a pincehelyiséget is. Valamikor tágas borpince volt ez, behemót hordóknak szánt falbéli 124