Darkó István: Deszkaváros

esetre sem igyekszik elkapni a betegtől a betegségét. . . A harctéren meghalnak, sajnos, rengetegen. De akiket ez a sors ér, azokon ugyan nem segítesz avval, ha te is holtan fekszel le melléjük. Még egyetlen féllábú sem kapta vissza a lábát avval, ha akadt olyan őrült, aki testvéri érzésből levágatta a maga lábát is. — A háború vetés, — Tamás szilárd nézése koccanva ütődött apja keménnyé vált pillantásába. — Vetés, amelynek fekete aratása a befejezése után érik meg. -— Akkor az, aki nem vetett, majd abban az előnyben részesül, hogy aratnia sem kell. — Abban az aratásban mindenkinek részt kell majd vennie. — Miért beszélsz így, fiam? Miért vagy ilyen keserű? Ilyen ellenséges? — Az a titkos vágyam támadt, apám . . . talán csak ma ébredt fel bennem, egyetlen nap alatt. . . hogy bár ott maradnék a harctéren . . . A közöttük megnőtt nagy távolság összezsugorodott erre a hangra. Sebes lépésekkel közel lépett Tamáshoz az apja— Miféle badar beszéd ez, fiacskám? Félteni kezdelek... Eddig csak hallgattalak. Csak hallgattalak . . . Most azonban már látom, hogy az orrodra kell koppintanom. — Én ezért a sok mindenért nem vállalhatom a felelősséget. Ott akarok maradni. — Dehát miért? — Elmondhatom? . . . Tovább is mondhatom? . . . — Természetesen . . . Nem is tudtam, hogy ilyen veszélyes gondolatok, ilyen hajlamok vannak benned . . . Egy felnőtt emberben! Egy hadnagyban! — Nincs ok a tréfálkozásra, apám . . . Nem tudok elég szabadon beszélni előtted. Eddig soha sem beszéltél velem komolyan. — Megnőttél, Tamáska. Azt kell látnom . . . Emlékszem, nekem is voltak aggályaim, amikor lematuráltam. Én nem is mertem odaállni az apám elé, hogy elmondjam azokat. 106