Szenes Piroska: Csillag a homlokán

hónap óta volt csak nagylány, és a változás nagyon meg­viselte. De nagyon büszke volt, és azóta már egyáltalában nem lehetett vele bírni. — No jó! — szólt az anyja bosszúsan. — Mondd meg az ispán úrnak, hogy már nagylány vagy. Ha elvisz, nekem mindegy. Amit keresel, az úgyis a tied, amit találni fogsz, az is. — Kata, megyek aratásba! — kiáltott Marka büszkén. — Gyere te is! Kata az udvaron mosott, hasán a ruha egészen átvizese­dett. Bosszús volt, mert a gyerek folyton a dézsák közt bot­ladozott. Anyja nem volt odahaza. — Hogy mehetnék? — kérdezte Kata. — Te kivel mégy? — Pólával. — Póla engem úgysem vinne — szólt Kata lemondóan. — Á — szólt Mara könnyedén —, ki kérdezi őt? Nem kell nekünk éppen vele menni. Az igazság az volt, hogy Póla őt sem akarta, jobb szere­tett egyedül lenni. Marka azért is hívta annyira Katát, hogy legyen Póla ellen valakije. — Nem tudom, hogy mamicska enged-e — szólt töprengve Kata. — Ne hagyd őt békén addig, míg el nem enged. Most van időd őt nyúzni. — Jó! — szólt Kata hirtelen megkeményedett szívvel. — Azt már mondta, hogy jövőre elenged szolgálatba, engedjen most el aratásba. Ahogy hazajött az anyja, rákezdte szelíden. — Mamicskám, annyi aratólányt keresnek, engedjen el engem aratásba. — Már megint bolondulsz, kedvesem? — kérdezte az any­ja. — Hová gondolsz, tizenhárom évvel aratásba menni? — Mamicska, tudja, hogy erős vagyok. Én erős vagyok, ha kicsi vagyok is — buzgott Kata. — Hiszen maga tudja, mamicskám! — Én csak azt tudom, hogy Marka bolondít el mindig té­ged, te meg hagyod magad, mint egy pojáca. — Nem, mamicska — szólt Kata sírva —, én úgy szeretnék 7 97

Next

/
Oldalképek
Tartalom