Szenes Piroska: Csillag a homlokán

végignyalta. Úgy szerette ezt a kiskutyát, most mégis le­rázta magáról, össze volt zavarodva. Másnap titokban többször pillantott a fiú felé. Szép fiú volt, az biztos, fekete szeme volt, mint a madárnak. Egyszer a fiú is visszapillantott rá. Kata elvörösödött, és többé nem mert ránézni. A leckére nem figyelt, és Palacsinta rászólt egyszer. Erre még jobban elszégyellte magát, azt gondolta, hogy Matyejko most kineveti. Szemét elfutotta a forró könny, és égő arccal ült a helyén. Szünetben is ott maradt, nagyon el volt keseredve. Mindenki kint ugrált a szép már­ciusi napsütésben, csak ő búsul itt egyedül elhagyatva. Mért? Csak a többi lánynak szabad szeretni Matyejkót? ö is szeretheti. Dacosan felkelt, és kinézett az ajtón. A gyerekek ott hu­zakodtak az udvaron nagy üvöltéssel, és mintha mindnyájan egymás nyakában lettek volna. Meglátta Matyejkót fölug­rani a kerítésre, és akkor haragosan fogta a krétát, és felírta a táblára: Matyej, Matyejko. Nézte komoran, mit írt, elolvasta a nevet kétszer, és fi­gyelt magára. Tudta, hogy akik szeretik egymást, azok örülnek egymás nevének. Nézte Matyejko nevét, várta, hogy örüljön. De egy cseppet sem örült, hanem félt, hogy valaki bejön, készen tartotta kezében a nedves szivacsot. Míg így várakozott az örömre, megint meglátta kint Matyejkót. Éppen ráugrott egy gyerek hátára, száját kitátotta, és bekapta a másik gyerek fülét. Ő meg itt áll a táblára íro'tt neve fölött, és vár. Egyszerre elnevette magát. — Nem is igaz! — mondta hangosan. Ráköpött a táblára, és letörülte a nevet. Amióta szép idő lett, már csak reggel vitte őket a szekér, délben nem jött értük. Magától történt így. Palacsinta is megtudta, de vagy unt szólni, vagy másért nem szólt. Igaz, hogy nem volt a major nagyon messze, még a kicsik is 4 49

Next

/
Oldalképek
Tartalom