Szenes Piroska: Csillag a homlokán

a tanító úr, hogy mondja el a szép Ludmila királyné történetét, melyet csak úgy mesélt el a tanító úr könyv nélkül, mert a könyvek még nem készültek el a prágai nyomdában. Veronika bizony szégyenszemre csak állt, egészen elfelejtette a történetet. Kata mozogni kezdett a padban, mondta magában a mesét, és nevetett, hogy Veronika nem tudja. — Hát ki tudná elmondani? — kérdezte Palacsinta mélán. Kata anélkül hogy meggondolta volna, fölrepítette két ujját a levegőbe. Félt, hogy más megelőzi. — No mondd el! — szólt Palacsinta bizalmatlanul. De ő tudta. Mégpedig hogy! Kézzel-lábbal, piros arccal, ragyogó szemekkel, mert ez nagyon érdekes, szép történet volt. Egészen elfelejtette, hogy nem mer beszélni a tanító előtt. Palacsinta csak nézte. — Hát a jó Szvatopluk király történetét el tudnád-e mondani? — kérdezte szokatlanul szelíden. Kata azt is tudta, hogy csalták meg a vad magyarok egy fehér lóval a szegény jó Szvatopluk királyt. — Hát még milyen történetet tudsz? — kérdezte a tanító. Kata megakadt. — Még? — kérdezte zavartan. — Még tudom azt a történetet, amikor a katona az Üristentől kért kölcsön pénzt. — Micsoda? — Az Üristentől kért a templomban pénzt, mert be kellett neki rukkolni, és a feleségének nem maradt kenyérrevalója. Hát osztán... — folytatta Kata riadtan, mert a háta mögött nagyon röhögtek —, odajött a pap, és azt mondta, hogy az Úristen meghallgatta kérését, ad neki száz forintot, de csak kölcsönbe. „Mihelyt hazajössz szabadságra — mondta —, vissza kell fizetni." Hát jó ... Elakadt. Az egész osztály harsányan röhögött. — Mi van itt? — ordított fel hirtelen Palacsinta olyan váratlanul, hogy mindenki megrezzent. Kata vérpirosán, sírásra készen állt a padban. — Mondd tovább. — Hát jó ... — dadogta Kata. — Hát jó ... Hazajön a katona, eszében sincs a száz forintot visszaadni. Jön hozzá a pap: „Te János, kéri vissza az Úristen a száz forintot." 46