Szenes Piroska: Csillag a homlokán

de élvezetes munka várt rájuk, érdeklődés, alkudozások és pénzbeszedés komoly öröme. Ám a papírpénz áradata megdöbbentette a szegény béresasszonyokat, kik hónapok óta nem voltak vásárban, és nem tudták, örüljenek-e neki, vagy talán becsapottnak érezzék magukat. — Nem viszek egy krajcárt se haza — mondta a katonaasszony. Marka anyja megvetően nézett rá. Most a kis piacra mentek át apróbb holmijukkal. Az utcákon dob- és trombitaszóval vonultak el a gyakorlatozó katonák, mozgó csukaszürke massza. Fegyverek csöve szikrázott a napon, kocsik, szekerek csattogó lármájából, vásáros ordításból ki-kitört, szakadozott a katonaének. — Szegények! — szólt a mamka nagy összefogó anyaérzéssel. — Hogy van kedvük énekelni! — Jaj, hát még odakinn az árokban!... Ha esik az eső, csak forgok az ágyamban. — Forogsz te másszor is — morgott magában a savanyú szájú asszony. A katonaasszony mintha nem hallotta volna. — De jó is annak, akinek öreg az ura — sóhajtotta. — Meg neked is, Kata. Katka anyja csak nyelt egyet. A piacon már csak néhány makacs öregasszony álldogált, kofák kóvályogtak körülöttük. Az új rend szerint nekik csak tíz óra után volt szabad vásárolniuk. A beérkezőket rögtön körülfogták. — Olala!... Hát maga még él? — kiáltotta Katka anyja a barátságos szlovák üdvözlést egy széles kofa felé. — Én csak élek. De te ki fia-borja vagy, asszony? — kérdezte az vissza asztmás hangon. — Hát már nem ismer, no?... A Kata vagyok én, az állatorvos úrnál szolgáltam, no ... — nevetett. — Mikor? — kérdezte a kofa unottan. — Hát tíz éve tavasszal. — No, az Isten áldjon meg, mit gondolsz? Az állatorvos még csak megösmerne, de én csak aprómarhával dolgozok. Mindenki röhögött, a kicsúfolt is. Nevetés, szerteszállongó baromfitoll, tört tojáshéj csurgott szét az áru között. Eladták 27