Szenes Piroska: Csillag a homlokán

— Vigyázz! — szólt az öregasszony fenyegetőn. — Jól vigyázz ! Botját fölemelte, és fenyegetően megrázta. Aztán továbbment. Kata egészen elsápadt ijedtében. Talán nem szabad itt ülni? Tétován felállt, magához szorította a csomagot, akkor meglátta az oroszt, amint a piactéren át egyenesen feléje tart. — Jaj, Ivanko — 'kiáltott fel megkönnyebbülten —, de jó, hogy megtaláltalak! A kis ember összehúzta apró fekete szemét és széles száját, vigyorgott ritka szakállában. — Mit csinálsz itt? — kérdezte. — Hát te bolond, hiszen otthon hagytad a szállítólevelet! — mondta nevetve Kata. Ivanko már idős ember volt, a ritka fekete szakálla teli ősz szálakkal, mégis így beszélt vele mindenki. Még hadifogságból maradt itt, nagyon szelíd ember volt. Mikor idehozták, azt mondta, hogy suszter, de csak olyan goromba flekkeket vetett a csizmákra, hogy semmi jobbat nem bíztak rá. Azonban falusi ember volt, hamar beletalált az itteni életbe, hát ide-oda küldözgették a majorban. Amit mondtak neki, elvégezte, többet vigyorgott, mint beszélt, és néha búsan énekelt. Háború végével elment haza, mert felesége volt otthon, és gyerekei, de egy év múlva egyszer csak újból megjelent. Azt mondta, hogy nem találta meg a családját, hát visszajött, egyebet nemigen beszélt. Az úr megsajnálta, felfogadta kisegítőnek. Három éve élt már a faluban egy hatvanéves banyával, akinek a hátsó sorban egy kis viskója volt. Az asszony elverte, ha Ivanko nagyon berúgott. De ha berúgott, se látszott nagy különbség rajta, akkor is vigyorgott, ha szóltak -hozzá, kis fekete szemei csillogtak összehúzott pillái mögött. Csak éppen hogy könnyen elesett, ha be volt szíva. Ignác volt a rendes keresztneve, de mindenki csak Ivankónak hívta. Kata gyakran látta az irodába ki- és bejárni, mert őt küld249