Szenes Piroska: Csillag a homlokán

nagykendőjét, és Januskóval utánamentek Jela néninek és Annának. A templomajtó nyitva volt, éppen szemben fénylett velük szent világossága. De még jó darab út volt addig dombra föl, és a friss hó nehezítőn tapadt a csizmákra. — Te mindennap bejársz a városba? — kérdezte Kata, ki- és felpillantva kendőjéből Janusko hetyke arcába. A legényke orra pisze volt, mint egy gyereké. — Nagyon korán kell felkelned? — Mikor kelsz fel te? — Fél hatkor. De igaz, most kicsit későbben. — No látod, én nagyobb úr vagyok — nevetett rá a legényke. — Fél nyolckor kezdődik nálunk a munka, mit gondolsz te? Mi ám megszervezett munkások vagyunk, előbb munkába nem állunk ... Egy óráig tart az út, hat óránál előbb föl nem kelek. — És egy óráig is jössz mindennap haza? — kérdezte Kata sajnálattal. — Nem — nevetett fel Janusko. — A ló is gyorsabban jár hazafelé, mert éhes. Az országúttól az utat a templomig már fölsöpörték délután a jámbor asszonyok. Az úton sűrű embercsoportok jöttek égő gyertyákkal és lengő lámpásokkal. A falu végén lebbentek fel egymás után a lángocskák, a hótól fehérlő földeken át takarékosságból nem világítottak. De a templomba karácsonykor égő lángokkal illik jönni. Mint a lelkek, bolyongtak végig a falun és föl az úton a lángocskák, és megvilágították a vidámságra hajló, de keményfából ácsolt szlovák arcokat. Csak a lányocskáknak és fiatal asszonykáknak volt sokszor mézeskalácsból az arcuk. Mindenki jól belebújt kabátjába vagy kendőjébe, mert hideg volt. A frissen esett hó most fagyott, másnap csikorgós lesz. Egy kevés szél fújt csak, de az is kimarta az arcot. Igyekeztek bejutni a fényes templomba, ha nyitva is volt az ajtaja, sok melegedni kívánó emberszív gyűl ma össze benne, talán megmelegítik egymást. Az oltár mellett betlehem állt, színes kép benne, az istálló a pásztorokkal, igazi kis jászol, a Jézuska ágya, és benne 231