Szenes Piroska: Csillag a homlokán

feltérdelt, nézte gyanakodva Kata pirosalma-arcát. Csöndesen megnyálazta átlátszó kis ujját, és végighúzta Kata arcán. . Egyszerre nevettek fel mindnyájan, Kata, a nagyságos aszszony, a kisfiú, fölbuggyanó nevetéssel, a kislány örömmel fölsikoltva: — Nem jön le! — kiáltotta. — A babájának lemosta az arcát — mondta halkan az anyja. Meglágyult és sugárzott az arca, ha a tündérgyöngéd kislányra nézett. Ilyen gyönyörű gyereket Kata még nem is látott, habár Zuzika nagyon szép volt. De ez itt mintha csupa fénylő selyemből lett volna. Odanyúlt gyöngéden csillogó hajához, hogy homlokából kisimítsa, és megrezzent, mikor a lányka röviden, élesen fölsikoltott. Mint a kis vércse, sikított, és mégis, amint elhallgatott, semmi izgalom sem látszott az arcán. — No, Médike... — korholta csöndesen az anyja, de a gyerek rá sem nézett. Kata riadtan tekintett a kisfiúra, az csak nézte őt lágyan, szomorú, szép barna szemével. Kata fölsóhajtott, és rámosolygott a gyerekre. — Hogy hívják magát? — kérdezte, mert elfelejtette az idegen nevet. — Egon von Schwitzer — felelt a kisfiú puha és fénytelen hangon. Kata megzavarodva nézett rá, egyáltalán nem értette, mit mond. Asszonya a karosszékben elmosolyodott. — Egont Bubinak hívjuk, Marie-t Médinek. Később megjött az úr, puha házicipőben és hosszú köntösben lépett be a másik szobából, ami nagyon meglepte Katát. Félve pillantott rá, de látta, hogy nadrágot is visel, és inget is. Dús barna szakálla elfödte fél arcát, de a másik fele, barna szemei szelídek és kissé szomorkásak voltak, mint Bubié. ők a fekete kecskebőrön ültek, és Kata az ölében tartotta a képeskönyvet. Egy juhászkutyát magyarázott, amelynek véleménye szerint Nagyfogú volt a neve, és erősebb volt a farkasnál is. •— Te ismered ezt a kutyát? — kérdezte fénylő hangján 13 193