Szenes Piroska: Csillag a homlokán

A gyerek még jajgatott, mikor ő kiszaladt, anyja mögötte jött könnyes szemmel, és Gyurko mellette futott. — Mégy? — kiáltotta ki Marka, sápadt arcát kidugta szobájuk ablakán. — Megyek már. — Isten áldjon meg — mondta Marka,, és ez szép volt tőle, mert nem voltak már barátságban. Novemberi reggel volt, köd szállt a levegőben. Még az istállóba is be kellett szaladni, hogy apjától elköszönjön. Megtehette volna este is, de húzódozva halasztotta. Homályosan sejtette csak, hogy miért. Ha ilyen messzire elmegy, és ki tudja, mikor jön haza, illő megcsókolni az apját, és apját ő még soha életében nem csókolta meg. Az istálló még egészen sötét volt, jó meleg alomszag volt benne, elbágyasztotta az embert. Nagy fehér és tarka testek mozdultak meg a homályban, és egy-egy bojtos végű farok kígyózott föl az opálos levegőbe. — Tatyinko — kiáltott be Kata, és erre a párás homályból kis gnóm alak bukdácsolt elő. — Itt vagyok, hogy elköszönjek magától. — Hát mész? — kérdezte az ember tompa, puha hangján. Ránézett a lánykára fátyolos, méla szemével, és nem mozdult. Katának egyszerre zokogás szorult a torkán, eszébe jutott, hogy ez a tatyinko őt soha nem bántotta, se senki mást. Milyen jó ember ez, érezte, hirtelen átölelte a nyakát, arcához ölelte szőrös, és mégis lágy arcát, és kiszaladt. A szekérnél ott állt Imrus, egy skatulyát nyomott szótlanul a kezébe. Nem nézte meg, mi az, mert még könnyes volt a szeme. Megcsókolta a kocsis előtt Imrust, olyan természetes volt ez, és csak az úton, mikor könnyeit letörülte, nézte meg a skatulyát. Egy szép, nagy hajú lány képe volt ráragasztva, és ezüstpapirosba csomagolt csokoládé volt benne. Ö meg a jutalomkönyvet adta emlékbe Imrusnak. Kevesebb csodálkozással, de több elfogódással szállt most vonatra, mint először. Kezében szorongatta Jela néni levelét, amelyen az átszállás volt megírva. Megkérdezte a kalauzt, 182