Szenes Piroska: Csillag a homlokán

gát, és leülhetett a konyhába. Hasa még mindig fájt, és az idegei úgy vibráltak, hogy olyat még sohasem érzett. Nem is tudta, mi az, csak a fogait szerette volna csikorgatni. Később megitta a pohár tejet, amelyet Bora néni készített neki az ágya mellé, és etől megerősödött. Ágyneműjét kicipelte az udvarra, és maga is leszédelgett egy zsámolyra, a napra. Behunyta a szemét, olyan jó volt engedni, hogy a forró napsugár megfürössze összekuporodott testét. Ha látta volna, milyen mély karikákban feküdt, és milyen bágyadtan csillogott az ő eleven szeme, és hogy a pirosság milyen halványlila foltokban látszik az arcán, megijedt volna magától. Megérezte, hogy valaki nézi. Ijedten nyitotta ki szemét, egy kisfiú nézte parittyával a kezében. Ott állt kissé meszszebb vele szemben, és figyelmesen nézte az idegen lánykát. Meleg, bogárbarna szeme volt, és mikor Kata ránézett, fölemelte a parittyáját. — Vigyázz, te tót lány! Kata arca elé emelte karját. — Ne bánts! — szólt gyöngén. A gyerek csak tartotta a levegőben a meghúzott gumit, aztán váratlanul leeresztette: — Nincs is benne kő — mondta. És elfordult. Az anyja kijött a hangra az ajtó elé. — Hát te már fölkeltél, kislány? — Igen — suttogta Kata. — Bora néni jól ápolt. — Igen. Egy asszony vízért ment a szivattyús kútra, magasra volt tűzve a szoknyája, és látszott a rózsaszínű, tuskóvastag lábaszára. Kis kétéves lánykát húzott maga után, erős csípőit ringatta. Meglátta Katát, és fölnevetett. — No látod! — kiáltott a másik asszonynak. — Ilyen hóbortos asszony ez a Bora! Mikor a tótok jöttek, hadat akart állítani ellenük, most meg ápolgatja a tót lánykát. A másik asszony vállat vont, és bement. A többi ajtókban fejek jelentek meg, kíváncsi és szóváltásra már előre nevető asszonyok. De Bora nem volt otthon. 11 161