Szenes Piroska: Csillag a homlokán

Kata leemelte karját az arcáról. — Jézus Máriám, mi bajod? Kata arca halálsápadt volt, szeme mély fekete karikák közt, és olyan furcsán nézett, mintha üvegből lett volna. — Marka... — suttogta cserepes ajakkal. — Marka, én vérzek. Marka egy pillanatig rémülten nézett rá, átfutotta tekintetével arcát, a meztelen karját és lábait, aztán hirtelen felnevetett. — Mafla! — kiáltott megkönnyebbülve. — Mért vagy anynyira megijedve? Már elég nagy lány vagy hozzá. Kata rábámult, majd megértette, hogy mit mond, és melléről egyszerre mintha mázsás súly szakadt volna le. Hát csak ennyi lenne?... Csak az, amire, mint felnőttség jelére, oly régen vár? De akkor mi történt az éjszaka, álmodott? Ekkora fájdalmat nem lehet álmodni. És biztosan ébren volt, az orra még most is dagadtan fájt a durva nyomástól... Mindenesetre jobban érezte magát, mert az ismeretlen rémülettől kissé megszabadult. Dereka, hasa azonban tovább fájt, a tompa fájdalomba bele-belehasító görcsökkel. Felkelt, hogy ruhát váltson és a kútnál hideg vízben megmosakodjon, de amint a levegőre lépett, elszédült. A világ elfeketedett körülötte, leroskadt a földre, egész testét hideg veríték borította el. Többet már alig tudott magáról; hagyta, hogy Marka rémült jajgatással becipelje a csűrbe, és tehetetlenül guggoljon fölötte. Aztán Markának eszébe jutott Bora néni, elszaladt hozzá segítségért. Kora reggel volt, a férje most jött ki a lakásból. Bora néni az ágyban feküdt. Tiszta fehér ágyban feküdt, slingelt párnák közt, fekete arca olyan eleven volt, hogy majd lepattant róluk. — Bora néni — lihegte a lányka —, Katka olyan beteg, tán meg is hal! — Uramfia!... Mi történt vele? — Kiugrott az ágyból. Mikor a kis Katát meglátta ájultan a vértől ázott szalmán, elfogta a szánalom. 158