Szenes Piroska: Csillag a homlokán
— Pedig az nagyon szép — szólt Katuska komolyan. — Látod, ha tanulnál, úr lennél. — Űr az, akinek pénze van — szólt Palkó, mint aki sokszor hallotta már. — A mai világban ez már így van. — No de mégis... — mondta húzódozva Kata. Most eszébe jutott Imrus, először, amióta itt van, és az jutott eszébe, hogy szegény jó Imrus milyen szívesen tanult volna. Szegény Imrus! Már majdnem kinyitotta száját, hogy beszéljen róla Palkónak, de aztán szégyenlősségből elhallgatott. Akkor odajött hozzájuk Marka és Styefo. — Ej — mondta a legényke —, ti olyan jól megültök itt együtt, hogy csuda. Nem gémberedt még el a lábatok? Eljöhetnétek velünk sétálni. Csodálkozva néztek rá, miért hívja őket. Styefo elröhögte magát. — Mert ez a Marka olyan illemes, hogy csak akkor akar velem jönni sétálni, ha tik is jöttök. Kata mindjárt meghatódott Markától, mert ez igazán szép dolog tőle. — De nincsen már nagyon későn? — kérdezte mégis. — Nemsokára hívni fognak bennünket, és nem lesz szép, ha messziről jövünk. — Ugyan, nem is megyünk messzire... Csak ide a friss levegőre, a csűrök mögé. Marka elvihogta magát. — Hát te? — kérdezte Styefo kedélyesen oldalba lökve Zelenyák Palkót. — Hát te mit hallgatsz, mint a hal? Miért nem hívod te is a kedvesedet? — Nekem nincs kedvesem — morogta Palkó. — Ha rám mondtad, tudd meg, hogy nem igaz! — kiáltott Kata haragosan. — És hagyj minket békén, te ördög. De Styefo csak nevetett a nagy lapátfogaival. — Ha nem igaz — mondta —, még igaz lehet. Ne legyetek olyan haragosak, gyertek! — Olyan vagy, mint egy makacs kutya — szólt Palkó. — Ha valamit megfogtál, az istennek sem engednéd el. — No látod! — vigyorgott Styefo legyőzhetetlenül. 151