Szenes Piroska: Csillag a homlokán

Egy cselédlány zöldbabot szedett szakajtókosárba, közeledtükre felnézett. — Mehetsz be, Julka — szólt hozzá lustán Varga néni —, hoztam már segítséget. A lány fölkelt, megnézte őket. Fiatal, kedves arcú lányka volt. — Itt a kosár — szólt •—, kés, ha vágni kell. Se nagyon fiatalt, se nagyon öreget le ne szedjetek. A többit mind. — Értettétek, tótocskák? — kérdezte Varga néni. — Igenis — mondták a kislányok, és letérdeltek a vajbabbokrok előtt. Hosszú, áttetsző hüvelyek nőttek a bokrokon. — Finom bab — mondta Katuska fölmosolyogva a kövér asszonyra. — Ha készen vagytok, a konyhába gyertek. Aztán elment a lánnyal, és ők magukra maradtak a meleg élettől zsongó kertben. Sok méh járt erre, és a kékes káposzta körül fehér lepkék lebegték. — Milyen szép itt — mondták a kislányok, ha néha feltérdeltek, hogy körülnézzenek. A léckerítésen át lehetett látni a gyönyörű udvarra. — Jó lenne itt lakni mindig. — De csak az urak laknak így — gondolkozott hangosan Kata. — A szegény béresek csak úgy laknak itt is, mint otthon. — Az ember idejöhet legalább megnézni a szépet. És ha szerencsés, szolgálatba is veszik. — Ez igaz — mondta Kata. Egyre tovább csúsztak a bokrocskák között. Egy szakajtó hamar tele lett, olyan volt a sárga vajbab, mint a harmat, gyönge. Még egy szakajtó állt ott, de mikor teleszedték, még mindig maradt két bokor bab. Egymásra néztek, aztán egyszerre leültek a meleg földre, nagyot szusszanva. A térdük fájt, a combjuk elmerevedett. — Jó lenne egy kis epret szedni — szólt susogva Kata. — No gyere, másszunk oda. — Nem merek — nevetett Kata. — No, mit, ne légy olyan gyáva! Nem eleget dolgoztunk már?... No gyere! 136