Szenes Piroska: Csillag a homlokán

néni nagy lélegzettel — a ti cseheitek elfoglalták az országot, most azt kívánnátok, hogy legyünk mindnyájan szlovákok ... és még hozzá eljöttök olcsóbban aratni, hogy az uradalom ne a szegény magyar népnek adja azt a rongy munkát, amire egész éven várnak, hanem nektek! Pedig itt mi vagyunk itthon, ezt senki le nem tagadhatja... Jaj, kiszalad a tej! — Ronggyal, ronggyal! — kiabált Katka, mikor látta, hogy Bora néni puszta kézzel kapkod a futó tej felé. Bora néni megfordult maga körül, de Kata nem várt rá. Fölkapta szoknyája szélét, és azon keresztül fogta meg a lábast. A forró tejhab már így is leszaladt a lábas szélén, szétfutott a tűzhelyen, és pillanat alatt fojtó füst és bűz töltötte be a konyhát. Marka a szobaajtóhoz ugrott, és becsukta. — No, látom, hogy rendes lányok vagytok — ismerte el a fekete asszony. — Arról meg senki sem tehet, hogy milyen fajtának születik. Kata a szoknyáját rázogatta. — Igyatok hát meg nálam egy csésze kávét. — Köszönjük — felelt Kata elpirulva. — Ettünk reggel. — Kávét mindig lehet inni. Add le a polcról azt a két kakasos csészét. Az az Ilona is igen rendes lány, aki kiment aratásba helyettetek. Anyja nincs neki, nekem szokott mindig segíteni. Apja meg igáskocsis. Az én uram a főinspektor úr kocsisa. No egyetek! Szabódtak egy kicsit, de a friss kávénak oly kellemes illata volt, és olyan üldözöttnek érezték magukat eddig, hogy a megtiszteltetés nagyon is jólesett. — Mi a méltóságos grófnénál voltunk kis szobalány — szólalt meg Marka az első meleg korty után. — Mink is uradalmi népek vagyunk. Bora néni ott állt fölöttük. — Béres az apátok?... Hát aztán otthon nem tudtatok dolgozni, nálatok nincsen aratás, hogy idejöttetek? — Mink más falut akartunk látni — szólt Kata szomorúan. — Nem tetszik lenni kártyája postára, hogy írnék anyicskámnak? 134