Szenes Piroska: Csillag a homlokán

Még nem tűnt el a szögleten, mikor egy bőgő gyerekhang ért elébe. — És ha az ő gyerekét bántaná valaki idegenben? — kérdezte Kata. — Az emberek mind rosszak — szólt sötéten Marka. Katában valami megmozdult e szavak ellen, de nem tudta, mit mondjon. — Gyerünk a konyhához — mondta végre —, talán mär ott vannak, és keresnek is bennünket. Mentek, amerre gondolták a konyhát, de egyszerre csak a béresházak közt találták magukat. Hosszú házak álltak itt egymás mellett, ajtó és két ablak, ajtó és két ablak, mint otthon. A házak újabbak voltak, mind tiszta fehérre meszelve, az eresz alatt a téglajárda is. De az udvarok itt is piszkosak, állatok kotortak rajtuk szemet, sok csirke, a kutak vályúi körül hápogó kacsák és hentergő malacok. Itt a sík földön nem tudott hová szaladni a víz, ott maradt a vályúk körül, és az állatok örökös sárrá gyúrták. A kislányok megzavarodva néztek az udvarokon ácsorgó gyerekekre, azok vissza rájuk. Olyanok lehettek volna, mint a szlovák gyerekek, ezek is piszkos kartonszoknyácskákba, a fiúcskák fehér vászonba öltözve. A szemük nem volt ugyan csupa kék, és az orruk tömpe, de a hajuk éppen olyan naptól szívott kóchaj volt, és a gyertya is úgy állt az orruk alatt. Mégis alighogy észre vették, hogy ki a két lányka, máris felkapott egy követ, egy nyolcéves gyerek, és feléjük vágta. — Nem mentek innét, büdös tótok ?! Egy asszony állt kint az udvaron, kukoricát szórt a malacának, akkora karjai voltak, mint egy sódar, és nagyot nevetett. A szemközti konyhaajtóból kitekintett egy másik aszszony, fazék volt a kezében. — Hát ti mit csatangoltok itt? — kiáltott rájuk, és feléjük zúdította a kiönteni való vizet. Egy piros szoknyás kislány állt mellette, az idegen lányokra meresztette fényes szemét, aztán váratlanul kiöltötte rájuk a nyelvét. — Én veszek egy követ, és beléjük vágom!... — suttogta rekedten Marka, a szeme alatt ugrálni kezdett a finom bőr. 132