Szenes Piroska: Csillag a homlokán

Ruháskosarakban krumplit cipeltek, dézsában húst és zsírt. Egy szikár, eleven asszony jött elöl, sovány, fekete arca volt, egyenes csípőjéről csapzottan lógott le kék kartonszoknyája. Messziről hallatszott már a hangja. — Hát ezek a tót lánykák mit ülnek itt? Kata fölállt illemtudón, és csak erre az egy asszonyra nézett. Mindenki bámult rájuk, és ez kellemetlen volt. Az asszony is megállt, várta a beszédet csípőjére tett kézzel. Kata belenézett csókaszemébe, és tetszett neki, hogyan csillog. — Ispán úr mondott, mi menni főzni segíteni, nagylány, kettő, menjen mezőre. Nevetés támadt, Kata bosszúsan nézett szét. Magyar aszszonyok álltak körülötte, hosszú szoknyában, hátrakötött kendőkkel a fejükön, és napsütötte barna lányok hajadonfővel. Hatan voltak, és mind nevettek. — Ne csúfolódj! — szólt Kata pirosan. — Tik sem tudni szlovák, az mindegy. — Mindegy nem — nevetett a sovány asszony, nagy sárga fogai voltak, mint egy lónak. — Mi nem megyünk soha hozzátok, nem kell tudnunk tótul. De ti eljöttök ide elenni a kenyeret. — Éhes vagyok — nyögött fel Marka a kenyér szóra. — Kérj, Katka, egy kis kenyeret. — Kamarátka éhes lenni — szólt Kata még pirosan a szégyentől. Magának bizony nem kért volna, ha ilyen csúnyán beszélnek velük. — Mi az? — kérdezte a sovány asszony meglepődve. — Tán nem kaptatok reggelit? — Mezőn felejteni — szégyenkezett a kislány. — Hogy ezek milyen buták! — rikkantott fel egy kövér arcú lány. — Beszélni se tudnak rendesen, és még az ennivalójukat is elhagyják. — Jól van, gyerünk már! — morgott egy nagyon kövér asszony. — Mit néztek rajtuk akkora csudát? Lóbálta kövér mutatóujján a kulcsot, ment ajtót nyitni. — Nincs senkinél egy darab kenyér? — kérdezte a sovány asszony. — Ne hagyjátok ránk bámulni az istenadtákat! 116