Szenes Piroska: Csillag a homlokán

egymással a forró, sűrű levegőben! Hátba verték egymást és azt mondták: Nem én voltam! Vagy ellopták egymás ennivalóját, és rég szétosztották egymás között, mire az észrevette. Kata a pad szélére nyomta két tenyerét, és előredőlve rázatta magát a vonattal. A vasútról kissé megfeledkezett, annyit nevetett az embereken. Ezek a világon mindenen nevettek, ha valaki á-t mondott, azon nevettek, ha valaki b-t mondott rá, azon is nevettek. Néha a vonatzakatolástól és a folytonos nevetéstől alig lehetett megérteni, mit kiabálnak ide-oda a nagy kocsiban, csak dobálták a szavakat, mint a labdát, és arcok torzultak folyton nevetésbe. Szájakat és fogakat lehetett látni, frisseket és megviselteket, a lányok piros, hegyes nyelvét, kacagó torkukat, a férfiak nevetéstől remegő bajszát és összerántott, csillogó szemüket. Kata folyton nézte őket, a nevetés öröme elsodorta, már fájtak piros arcának izmai. Egyszer csak kinézett az ablakon. Fákat látott elszállni, fák sötétzöld koronáját úszni a levegőben. A meglepetéstől megdobbant a szíve. Föltérdelt a padkára, hogy kiláthasson, mert nem ült az ablak mellett. Zöld dombhullámok vonultak lassan visszafelé a háttérben, sárga búzaszalagok húzódtak lábukig, végüknél összefutva. Aztán zöld rétek jöttek sok mezei virággal, és elhúztak a vasút mellett, lassan, legelő teheneikkel együtt, mint egy panoráma. Egyszerre csak meglátta a vizet is. Folyton mellette mentek, de mert nagyon közel voltak, nem látta a kocsi közepéből. — Víz! — kiáltott fel meglepetten. — Folyó! Senki sem figyelt rá, ismerte mindenki jól a Garamot, a kedves zöld folyót, fűzfalombos, nyárfaleveles partjaival. De Katka csak most látott a kis pataknál nagyobb vizet. — Mennyi sok víz — mondta magának —, és hogy fénylik a napon! Körülnézett csillogó szemmel, hogy kinek mutassa, kinek mondja. Ajka már előre mozgott. — Marka, Marka, nézd, milyen szép nagy víz! — Hagyj már! — szólt Marka. — Inkább gyere kipakolni, mindenki ebédel. 104