Jankó Zoltán (szerk.): Csallóközi Muzeum (Bratislava. s.n., 1928)
Balogh Edgár: A csallóközi ember történelme
va, Duna völgyein át Lengyelország, Morva-Csehország és Németország feíé vezető hadiutak. A honfoglaló magyarságnak a kisalföldi, különösen a csallóközi ősi tájviszonyok nagyon megfeleltek. H ó m a n Bálint szerint ,,a magyar törzsek az Alföld szélein a folyóvölgyek kijáratait szállták meg s a hadnagyok nemzetségükkel víz mellé, nagy folyók két partjára, szigetközökre, mocsaraktól védett területre telepedtek". Ezt a letelepedési sajátosságot egyrészt a magyarság akkori életmódja, másrészt a honfoglalásnál elsősorban szerepet játszó katonai védelmi szempont okolja meg. Csak mocsárvárak, szigetségek ingoványos vidéke adott biztos menedéket, ahol egy-egy törzs, illetőleg a törzsi szálláshely középpontjában a hadnagyi nemzetség házanépével és barmaival állandóan letelepedhetett. Azt, hogy a Csallóköz nyugat felől mocsártól, sártól védett keleti csücskén volt a Kisalföldön megtelepülő magyar törzs hadnagyi nemzetségének székhelye, a helynévkutatás is igazolja. Komáromtól nyugatra a Duna partján fekszik Nagyiéi és Kislél puszta. Nevüket attól a Léi vezértől kaphatták, aki, mint a bajorok legközelebbi szomszédja, a kisalföldi magyar törzs feje, a lechmezei gyászos csatában 955-ben elesett. A régi magyar családok birtoktörténete is a magyar törzsek folyamvidéki, vízszigetségi letelepedését világítja meg. Az első foglalású nemzetségi szállásföldek helyzete hatással volt a vármegyék területi kialakulására is. Számos magyar megye nagy folyók mindkét partjára kiterjeszkedik. H ó man Bálint bebizonyítja, hogy „az egymástól természeti akadályokkal elválasztott területek gazdasági és közigazgatási összekapcsolása csupán a megyék területén lakó vezetőnemzetségek birtoklási 63