Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Grendel Lajos - Hűtlenek

a támadóit is lehűti. Gép. Nem értik, tehát dühösek rá. Jobban gyűlölik még a fizetett hajcsárainknál is. Lerombolni a hierarchiákat! A mi kis intézetünk céljaival összeegyeztethetetlen a tekintélyelven alapuló vezetés. Bizonyos fegyelem persze nálunk is nélkülözhetetlen, de ez végeredményben ugyanannak a dolognak a másik oldala, nem pedig a jóval együtt járó szükséges rossz. Egyenlő jogok, egyenlő felelősség. Előzőleg azonban meg kellett állapodnunk a rugalmasabb játékszabályokban, s megteremteni az igazgatói feladatkör spontán tekintélyét. Valentíny nagyon szkeptikusan fogadta az elképzeléseimet. Kiváló szakembereket menesztettem, s a helyükbe tapasztalatlan fiatalokat hoztam. De aztán a gyakorlat lassan meggyőzte őt. Hogy mikor szűnik meg gyanakodni, nem tudom. Mert titokban még most is attól tart, hogy az irányítást át akarom ruházni egy kollektív testületre, ahol a széthúzó csoportok marakodása miatt kátyúba jut a mi komoly, mondhatnám, szent ügyünk. Látnia kellett persze, hogy az igazgató személye ezután sem válik fölöslegessé, legfeljebb módosul a szerepe az irányításban. Szervező is, meg katalizátor is, diplomata is, meg nevelő is; az utolsó szó továbbra is az övé. Minden okos kezdeményezést támogatok, de én választom ki a munkatársaim javaslataiból a megítélésem szerinti legjobbakat. Támogatom a pragmatizmust, hisz mi egyebet tehetnénk egy eleve pragmatikus világban, viszont tudom, hogy hol a határ. A számonkérést önmagamon kezdem. Reggel nyolckor kis sporttáskával a vállamon leballagok a parkba. A tantermek ablakaiból mindaddig láthatnak, amíg a garázsok mellett be nem fordulok a fenyves irányába. Fontos, hogy lássák: a reggeli futóedzést sohasem mulasztom el. Tornaruhára vetkőzöm, hűvösebb időben melegítőt húzok. Ilyenkor mintha kicseréltek volna. Egyetemi éveim alatt atletizáltam, először középtávon, később áttértem az ötezer és a tízezer méterre. De már akkor sem valamiféle sportkarrier miatt. Tudtam, hogy nem fogok csúcsokat döntögetni, s nem is akartam. Vasból van a tüdőm. Dombnak fel persze elég fárasztó már az én koromban. De a lábam bírja egyelőre, s a tüdőm is bírja. Ezen a szakaszon csupa vörösfenyő az erdő, könnyen megy a futás, mintha szőnyegen futnék, csak a vége felé, a harmadik kilométernél fáradok el. De a kínzó fáradtság ellenére se lazítok. Tavaly ősszel Valentínyt is 399