Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Egri Viktor - Piri

közönyt tettetve a mackómozgású, darabos ember ragaszkodását viszonozta. Néha úgy tűnt fel nekem, hogy pórázon tartja a fiút, és pattogva beszél hozzá, mintha minduntalan értésére akarná adni: ne bízd el magad csak azért, mert szeretlek, és szükségem van rád. — Ha ezt elmondtam — folytatta Bodnár —, el kell mondanom azt is, hogy én azt a Vernárt, aki Pirit a halálba kergette, meg akartam ölni. — Megölni? — pillantottam rá meghökkenve. — Sejtettem, hogy elrémítem... Nem szándékoztam Vernárt a nyilvánosság előtt felelősségre vonni. Bizonyítékok híján én húztam volna a rövidebbet, de elhatároztam, úgy pusztítom el, hogy érezze: a halálba, a vesztőhelyre viszem a bűnéért, mert visszaélt a hatalmával... mert öröme telt mások megaláztatásában és gyötrelmében... Nekem is meg kellett volna halnom vele, de nem bántam. Piri nélkül úgyse volt értelme az életemnek. Szaggatott, nehéz lélegzésén éreztem, mennyire igénybe veszi a vallomás, mégis folytatta, mintha szabadulni akart volna valamitől, amit éveken át magába zárt, ami úgy élt benne rejtetten, mint a test szövetében meglapuló, halálos rákos daganat. — Gyakran ült a kocsimban, néha két-három napig is jártam vele mindenfelé. Elvittem néha Prágába is, pedig kényelmesebb lett volna vonatra ülnie, repülőgéppel egy óra alatt odaér. Szívesen elviselte a hosszú út kényelmetlenségeit, hogy aztán a mi sofőrszemléletünk szerint, az autó adta rangjával tüntethessen. A jó alkalom, hogy elveszejtsem, egyre késett. A lapos csallóközi országutakon nem fordíthattam árokba a kocsit, nem vihettem neki egy fának, aztán mindig másokkal utazott. Takarékosságot jelent az ilyen társasút, és nekem gondom volt rá, hogy ártatlan ne szenvedje meg a bosszúmat... Kassán jártunk, és az útitársa hirtelen megbetegedett. Kórházba kellett vinnünk, sürgős vakbélműtétre. Egyedül indultunk hazafelé... Bizonyára ismeri az utat arra Branyiszkó felé... Szép időben, tavasszal és ősszel nincs nagyobb gyönyörűség, mint egy jó kocsival átzúgni a szerpentineken, élvezni a rohanást, közben figyelni a tájat... Magamban azt mondtam: Sanyi, utoljára látod, ennél szebb búcsúd nem lehet. Minden kanyar előtt megnyomtam a pedált. A visszapillantó tükörben láttam Vernár arcát. Már rég letette az újságot, és kidülledt szemmel bámult előre. A kanyarokban előrehajolt, és a mellettem levő ülés támlájába kapaszkodott. Még türtőztette magát, nem akarta elárulni, hogy fél. 38