Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Grendel Lajos - Tanügy

nem teszem, hozzátartozik a tervemhez. Meg kell őt lepnem a látogatásommal, készületlenül kell, hogy érje. Sok reménnyel nem kecsegtet a rajtaütés. Danisné a fejét csóválja, maga holdkóros az utóbbi napokban. Nevetek rajta. Legalább nevetni is látom egyszer, mondja. Az igazgató a hegy alatt lakik, összevissza bolyongok a szögletes utcácskákban, amíg megtalálom a házát. Becsöngetek, sokára jön csak elő, de széles mosollyal fogad. — Ejha! — rikkantja. — Hát önt mi szél hozta? — Még az ősszel mondta valaki, szívesen veszi, ha meglátogatják. — De még mennyire szívesen — feleli. — Amióta a feleségem meghalt, egyedül élek. Rokonaim nincsenek, mert én is csak olyan jöttment vagyok a városban, mint ön. Régi jöttment — teszi hozzá azért rögtön. Este hétig nála vagyok, várom, hogy csoda történik, várom, hogy leleplezi magát. Rögtön megállapítom, hogy elbűvölően intelligens. Legalábbis azokhoz viszonyítva, akik körülveszik. Ég és föld. A meglapuló, sunyító tanári kar az unalmas privát ügyeikkel, a görcsös félelemmel, ahogy a maguk kis poros, parlagi szellemi háztájiját védelmezik ebben a civilizációtól elrugaszkodott kisvárosban, a képzelt kiváltságaikat meg mindent. Undorító. Hozzájuk képest a Parnasszuson érezheti magát az ember az igazgató lakásán és társaságában. Beszélgetünk. A görög-római művészettől kezdve a magfizikáig mindenről. Kivéve az iskolát. A dolgozószobának is használt nappaliban vagy ezer könyv. Kávét főz, cseresznyepálinkát vesz elő, egy pillanatig sem érezteti a bizalmatlanságát. Lenyűgözően kedves és barátságos. Nem szereti a várost, nem szereti az embereit, fölöttük érzi magát; ném alaptalanul. De az iskolát hagyjuk. Az iskola nem. Hiába terelem többször is ebbe az irányba a beszélgetésünket, lehurrog. Hallani sem akarok az iskoláról. Az iskola hivatal, mondja. Ilyenkor nyáron sokat kertészkedik. Kivisz az udvarra, megmutatja a rózsáit. Egészen feloldódom mellette. Úgy beszél velem, mintha ki tudja, mióta a legjobb barátok volnánk. És valami mégsem stimmel. Nem szokásom képzelődni, ám az első pillanattól fogva, ahogy beléptem, biztosra veszem, hogy nincs egyedül a lakásban. Megérzés? Nem szeretek irracionális fogalmakkal dobálódzni. Amit a lakásban látok, minden önmaga egyelőre. A könyvtár, az íróasztal, az itatóshenger, a ceruzák, töltőtollak és radírgumik, az asztal, a székek, a szekrény, a kávé, a kávé íze és illata, a függönyök, a szőnyeg, minden önmaga; mert először vagyok a lakásban, először 384