Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kovács Magda - Lujza utca három

rázogatta a kezemet. Tenyerében tartotta a szívét. Verdeső madárkaszívét. A hátán nagy vidáman egy púpot hordott, s ha leült, az ember azt várta, hogy leteszi maga mellé, mint egy batyut. Aprócska volt, választékosan öltözködött, és cigarettázott. Máris rágyújtott, ahogy leült, és két slukk között tűnődve mustrálgatott. — Nem jó. Nagyon nem jó. Nekem egy nyomorék lány kell. S maga nem nyomorék. Próbáltuk meggyőzni, rábeszélni, lebeszélni, de hajthatatlan maradt. — Az a nyomorék lány jár nekem. Kikötöttem. S így nem lettem liftes, de azért Szilviával jó barátok lettünk, s végül is ő szerezte számomra a lámpa- és egyéb zsinórokat gyártó állást a kábelgyárban. Gyakran odajött hozzám, púpját leoldozva fellendült a munkapadomra, s jóízűen elbeszélgettünk. És Gréte! A csupa csont, nyakigláb német nő. Örökké ugyanabban a vörös kosztümben, sárga bakancsban és tiroli vadászkalapban járt. Bizonyos tekintetben halottkém volt. Ha ő egyszer utánament valakinek az utcán, egészen a lakásáig, hogy bejegyezze a címét elmaradhatatlan noteszébe, akkor az illető biztos lehetett abban, hogy rövidesen meg fog halni. S meg is halt. Mindössze egyszer tévedett. Egy gutaütéses arcú hentes esetében. De nem is bocsátotta meg neki soha. Bámulatos megérzése az elhunytak hátramaradt, értéktelen ingóságaival való üzérkedései közben fejlődött ki benne, s az idők múlásával egyre tökéletesedett. Nemegyszer előfordult, hogy mindennapi, csendes társalkodás közben Gréte hirtelen felugrott, sovány arca kigyulladt, percekig maga elé meredt olyan tekintettel, mint egy látnók, majd hirtelen kimondott egy címet, s elrohant. — Megint meghalt valaki — mondtuk ilyenkor. Mindenki félt tőle, s ezt kihasználva, akármilyen ócskaságot a nyakunkba sózott. Sokszor borsos áron. Kemény volt és könyörtelen, de hozzánk tartozott. Hadd röpüljön az ő emléke is. Vagy Vera! Az otthontalan gimnazista lány, akit az anyja vérfertőzéses apátiában hurcolt férjétől a szeretőihez és vissza. Egy szép napon keskenyen és szomorúan ott találtam az ágyamban. 364