Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kovács Magda - Fekete szél

vénasszonytól, apámat sem láttam sehol. Anyámból folyt a vér. Micsoda éjszakák jöttek! Többet nem engedte, hogy vele aludjak. A másik ágyban aludtam egyedül. Olyan volt a fejem, mint egy lázas halastó, ahol örökké ívnak a halak. Ha magunkra gondolok, mintha egy nagy agyagheggyel állnék szemben valami pusztában. Krétarögök izzanak benne, őrületes a hőség, negyven fok árnyékban. De nincs árnyék. A hegy oldalán elhervadnak a kék szarkalábak. Egy poszméh zümmög a fejem felett, száraz fűcsomót tépek, és magamra szórom. Hiába, a hőség áll egy helyben, a lángoló krétarögök megvakítják az eget. Ez voltunk mi. Mikor meghalt az anyám, azt hittem, hogy én öltem meg, azzal, hogy mindig a halálára gondoltam. Mert olyan volt életében, hogy ha az ember ránézett, a halálára gondolt. A mezőre is mezítláb járt kapálni. Este, ha hazajött, késsel feszegette ki sarkából az apró kavicsokat. Nagy lába volt, pedig ő maga kicsi volt, törékeny. Alig vonszolta magát a két vödör súlya alatt az udvar végébe a disznóólhoz. Lassan vánszorog a vödrökkel. Azt hittem, sohasem ér oda. Csak megy görnyedten, a két nagy lábát úgy emelgeti, mint a kacsák a tócsában, és soha nem ér el sehova. Én ott feküdtem a kút mögött a kertben, őmiatta feküdtem ott. Be akartam menni a konyhába. Az ajtó félig nyitva volt. Már nem tudom, mit akartam ott, mindig jöttem-mentem. Talán a hőség elől akartam bebújni valamelyik hűvös asztal alá. Ahogy az ajtó elé érek, látom, tárva van. A konyha közepén nagy darab napfény, olyan, mint egy parasztlepedő. Anyám meg a végében térdepel, háttal nekem. A két sarka belelóg a fénybe, szörnyen sárga. Bent a konyhában homály, csend, anyám sarka remeg. Biztos valamilyen gödröt tömött be, amit én vájtam késsel a konyha földjébe. Mindenütt gödröket ástam, az ágyunk alatt is vagy tízet. Néztem a két sarkát, mintha a teste elúszott volna. A lepedőnyi fény apró tócsákra szakadt. A székek pattogni kezdtek a nagy csöndben. És akkor a falról lelépett nagyanyám sötét árnyéka gyertyákkal. Úgy imbolygott, mint egy részeg, átfolyt az asztalokon. Odakúszott anyám két sarka fölé, és körülrakta gyertyákkal. A tócsák kialudtak, csak a gyertyák lobogtak, középen anyám sárga sarkai. Nem bírtam tovább ott állni. Elrohantam a kút mögé, ahol halkan lehetett nyöszörögni a köveken összegömbölyödve. A kertben lila volt a levegő. Az orrom égett, az oldalam sütötték a forró kövek. Ezt nem lehetett bírni! Nem lehetett bírni. Úgy lapultam ott, mint egy lapos fejű gyík. Már alkonyodott, s még mindig nem mozdul333