Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kovács Magda - Fekete szél

FEKETE SZÉL ŕ Kövér kislány hempergett a kerítésen túl a homokban. A hátára feküdt, nevetett, majdnem leesett az ég. Párnás lábával utánaugrott egy elröppenő ezüst légynek. Felmásztam a kerítésre, hogy jobban lássak. A négyszögletes udvarban csak a kislány hempergett. Felülről mintha nagy vödrökkel rózsaszín fényt öntöttek volna rá. Homokot dobált felfelé, s nevette, hogy az visszahullt, mint a zápor. Valami rétről, amit elleptek a méhek, zsongó-bongó csendet hozott a szél. Forró kezem alatt elolvadt a kerítés. Az udvar forogni kezdett. Kiforgott belőle a kislány, a homok s a rózsaszín fény. Már a mi világunkat láttam, és nem is kívülről, hanem belülről. Feküdtem a mély udvarban, amelyik mélyebb volt, mint a világ bármelyik udvara. A vidám ház helyén a mi hosszú, keskeny házunk állt. Milyen ház volt az! Más, mint a többi. Keskenyebb volt, szomorúbb és fehérebb. Anyám folyton meszelte azt a szomorú házat, hogy még szomorúbb legyen, még keskenyebb és még fehérebb. Fogta a meszelőt, belemártotta egy vödörbe, és végighúzogatta a falon. Felemelt karján végigcsorgott a mész, le egészen a sarkáig. Olyan csúnyára száradt a fal, hogy azt hittem, mindjárt elúszik. Hosszú, fehér fodros, elfolyni készülő tengerre hasonlított. Feküdtem az udvar végében, apró lyukakat fúrtam könyökömmel a földbe. Én megtehettem. Ügy szúrtak a csontjaim, hogy szinte visítottam, amikor lefeküdtem. A lyukak fölött szaglásztam egész nap. A földet szagolgattam. Vagy néztem a nyári felhőket, jöttek bolondosán, céltalanul. Mintha csak véletlenül tévedtek volna ide egy másik égről. Még a napot sem takarták el. Továbbmentek, nem üzentek. Sokáig, nagyon sokáig törtem a fejem a hangyák útján. Láttam, hogy felmásznak a fűszálak hegyébe és leesnek. Majd újból felmásznak, hogy újból leessenek. Egyszer aztán megértettem, hogy az égbe akarnak menni, a hangyaégbe. Mert más egük van a hangyáknak, és más 330